Lukács evangéliumában – heti bibliai szakaszaink sorában – Jézus a farizeusok és törvénytudók ellen szólalt fel, élesen kritizálva őket (vö. Lk 11,37–52). A törvények előírásait betartották ugyan, mégsem voltak bűntelenek, ezért mondja rájuk Jézus, hogy „esztelenek” (Lk 11,40) és „jeltelen sírok” (Lk 11,44).

A törvénytudók szemére veti, hogy síremlékeket építettek a prófétáknak, pedig atyáik ölték meg őket. „…számot adjon ez a nemzedék minden próféta véréért, amelyet kiontottak a világ kezdete óta, Ábel vérétől Zekarjá véréig, akit az áldozati oltár és a templom között öltek meg.” (Lk 11,50–51a) Máté evangélistánál így olvassuk ugyanezt a szakaszt: „hogy rátok szálljon minden igaz vér, amelyet kiontottak a földön, az igaz Ábel vérétől Zekarjának, Barakjá fiának véréig, akit meggyilkoltatok a templom és az áldozati oltár között” (Mt 23,35). Szembetűnő, hogy Máté evangéliumában Jézus Ábelt igaznak nevezi, ami egyúttal arra is utal, hogy Ábel volt az első igaz ember, akinek meg kellett halnia.

Ábel nevének jelentése lehelet, amely utal hamar elmúló életére. Jézus a kereszten hangosan felkiáltva lehelte ki lelkét (vö. Mt 27,50; Mk 15,37). Jézus vére azonban nem Ábel vérének hangján szól: nem bosszút és büntetést követel, ez a vér maga a kiengesztelődés. Nem valaki ellen ontják, hanem sokakért, mindenkiért. Erről beszél A zsidókhoz írt levél szerzője is: „Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyekben, mindenek bírájához, Istenhez és a tökéletességre jutott igazak lelkeihez, az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz és a meghintés véréhez, amely hatalmasabban beszél, mint Ábel vére” (Zsid 12,22–24).