Érdekes csapokat nyitott meg a Református megújulás címmel megtartott konferencia. Részben a háláét és a megkönnyebbülését, hiszen ékesen, szép rendben ment le, sem személyeskedés, sem cinizmus, sem nagy jelenetek formájában nem élt vissza senki azzal a kockázatos vállalással, hogy a szervezők szabad utat adtak a párbeszédnek. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezután is így lesz, de megmutatta ennek lehetséges voltát. Ugyanakkor amiről nincsenek ellenvélemények, talán nem is elég fontos.

A konferencián kirajzolódott néhány terület, amelyet érdemes továbbgombolyítanunk, új vagy akár csak tudatosabb viszonyt kialakítanunk a témához az eddigi sodródás helyett – legyen az az intézmények sorsa, a lelkészi fizetések kérdése, az egyház és politika viszonya, vagy a megújulás mibenlétének kérdése. Engem különösen érdekel a nyilvánosság kérdése. Többen úgy vélik, hogy az egyház a nyilvánosság előtt él, missziós küldetéssel bízatott meg, és ezért átláthatósággal tartozik. Jogos érv.

Mások szerint nem tartoznak a teljes nyilvánosság elé az egyház belső gondjai és kritikája, mert egyház- és istenellenes közegnek ad magas labdát. Erre szintén bólogatok.

A két vélemény között érzek generációs különbséget is. Akik még éltek ellenséges rendszerben, láttak, tapasztaltak üldözést, hátratételt, titkos keresztelőket, tapasztalatom szerint jobban félnek a világ elé tárni az egyház belső zűrjeit. A fiatalabbak, akik kis túlzással minden ebédjüket is megosztják a közösségi háló általuk választott formáján, természetesnek tartják, hogy ha az egyház az életük része, arról is kommunikáljanak. Talán e két tábor máshogyan látja azt is, mennyire ellenséges, közönyös vagy éppen nyitott és támogató a nyilvánosság. Ez is megérne némi kutatást, néhány vitát. A közvélemény mai turbulens hozzáállásával akár mindkettőben lehet igazság, ma még éljenezik, holnap már karaktergyilkosság áldozata akár jogosan, akár rágalom alapján ugyanaz az ember. Ezért értem az óvatosságát azoknak, akik azt gondolják, nem állunk mi erre készen. És értem azok lelkesedését is, akik ebbe beleszülettek, otthon vannak benne, értik.

Az evangélium hirdetésére egyértelmű parancsot kaptunk. Bármilyen csatornán, minden lehetőséggel. Vajon hogyan hallják meg jobban? Ha a háttérben és kimondatlanul hagyjuk az egyház mint eszköz gyarlóságait, vagy ha átláthatóvá válik, hogy mi is küzdünk, kérdezünk, és orra esünk a tökéletlenségeinkben? Lehet, hogy a válasznál ugyanúgy vélemény- és generációs különbségre bukkannánk?

Csak a magam nevében mondhatom hát, hogy egyre gyanakvóbb vagyok az egyoldalú képekkel, akár túl csillogó, akár túl kritikus. Istennek lehetősége lett volna nem elhomályosítani a saját dicsőségét a tőle szabad akarattal eltérni képes lények megteremtésével. Nagy kockázatot vállalt velünk. Ezek után nem tudom, méltó-e a részünkről bármiféle kockázatot méricskélni.