Több mint harminchárom esztendeje elhatároztam, hogy példaképet keresek. A tinédzserkor elején – ma már arcpirító módon – televíziós személyiségek, művészek, zenészek, történelmi személyiségek között keresgéltem. Nyugodtan letagadható az, kik kerültek fel az akkori képzeletbeli listámra. Éppen erre az időszakra esik, amikor hittanra kezdtem járni. A rendszerváltozás idején. Némely általános iskolai tanárom indexre tett. Az imahelyeken a régi hittanosok, a hívek egy része leszólt minket, új templomajtó-nyitogatókat: „Ezek mit keresnek most itt, eddig hol voltak? A Bibliát sem ismerik.”

A még zsenge hitem megingott, megerősítésre vágytam a Szentírásból. A családi tékából leemeltem a két szent könyvet. Az Ószövetség még túl nagy falatnak bizonyult ahhoz, hogy végigolvassam. Ám az Újszövetségben nem csupán elmélyedtem, meg is szólított. Negyvenöt évesen is mindennap forgatom. „…egy szegény özvegyasszony pedig odamenve beledobott két fillért, azaz a legkisebb pénzt” (Mk 12,42).

Nem tudom, miért fogott meg ez a szakasz, de a mai napig rabja vagyok ennek az evangéliumi résznek. Ha megkérdezik, melyik a legkedvesebb részem a Bibliából, mindig ezt idézem. Úgy érzem, a szegény özvegyasszony Jézus számára is annak a napnak a hőse, jó példája volt. Természetesen a pontos személyét balladai homály fedi, nem tudjuk bibliai hősként név szerint említeni. Az özvegy nő kiszolgáltatott volt az akkori társadalmi viszonyok között, mégis adott. Sőt mindent odaadott, amije csak volt. Illés prófétának is egy özvegy segít, amikor megéhezik. Pedig a nőnek a saját és a gyermeke szája elől kell elvonnia az ételt, de mindenét odaadja (1Kir 17).

És hiába az ószövetségi gondolat, védelem, miszerint: „…igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek...” (5Móz 10,18), ez a réteg valóban marginalizálódott, a mindennapi bűnöknek, kísértéseknek, veszélyeknek kitett emberekből állt

A képmutató hatalmasságokkal, a dicsekvő adakozókkal szemben Jézus nem tud, nem akar más példát felhozni, mint a szegény özvegy történetét. Hihetetlenül rövid példabeszéd, de lelki szemeinkkel élesen látjuk magunk előtt a képet, ahogy az utolsó, egyetlen fillérek is belehullanak a templomi perselybe. Szinte halljuk halk koppanásukat a keskeny nyílású pénzgyűjtő fémdobozban. Adakozás az ókori egyistenhívők között. Jézus pedig figyeli az embereket. Néz minket, nézi őket: mit tesz az ember? Mit cselekszünk az isteni parancsolatok tudatában? A hitet nem tartó gazdagok a feleslegük kicsinyke részét dobják be.

Tán még számolgatják is, hogy se túl keveset, se túl sokat ne vessenek bele (Mt 19,21). A szegény özvegy pedig nem számolgat. Hisz, és amije csak van, azt mind beledobja. Nem vagyok jó keresztyén. Csak szeretnék az lenni. Igyekszem, de az Ige mércéje túl magas nekünk, embereknek. Törekszünk, de mindennap elbukunk. Minden reggel újrakezdők vagyunk. Hátha sikerül. Jézus-imádóként a napkezdő kávézás közben mindig ezek az első gondolataim. Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenemet odaadjam. Iskolásként, egyetemistaként zsebpénzemből csörgött néhány fillér a perselyben. Persze jól tudtam, hogy a példabeszéd mást akar mondani. Nem azt a jeruzsálemi adakozást tűzte elénk célul Jézus – hanem életünk teljes odaadását. Annak örülne, ha az életünket vetnénk be abba a perselybe, a közösbe. A teljes lemondás, a teljes odaadás az isteni hit szolgálatában. „Ne keresse senki a maga javát, hanem a másét” (1Kor 10,24).

Ha nem nyomorgok is, de nem vagyok gazdag ember sem. Családom van, ami nagy isteni áldás, de nincs ingatlanom, mélyen az átlagkereset alatt a jövedelmem. Az Úr egyszeri szőlőkapása vagyok, bár értelmiségi pályára terelt, szellemi tálentumot adott. Mégis miként lehetnék ezzel a kevéssel a közösségem javára? Hogyan lehetne a mindennapokban e rám dedikált újszövetségi példát megvalósítanom?

Sokáig nem jött az isteni segítség, hogy megleljem a megoldást. Végül másfél évtizede jó keresztyén atyafiak társaságában egyesületet létesítettünk. Ingyenes programokat szervezünk gyermekeknek, családoknak. Lehetőséget teremtünk tehetősnek és szegénynek egyaránt arra, hogy minőségi rendezvényeken tudjanak kikapcsolódni, művelődni, közösségben lenni. De mást is teszünk. Olyan régi sírokat teszünk rendbe a temetőkben, amelyekre már régóta nem jut virág, ahol a falevelek nem tavaly hullottak le a fejfákra, sírhalmokra. Feldöntött síremlékekre is gyűjtünk és adunk össze sok-sok fillért, hogy külső segítséggel fel tudjuk állítani azokat. Neves emberek mellett elfeledett földmívesek, gazdálkodók, iparosok, munkások, keresztyének sírjai és nevei menekülnek meg az enyészettől. És nem csupán megmenekülnek, helyenként még az emlékezés virágai, mécsesei is megjelennek elhagyott síroknál.

Nem tudni, honnan és kik, de főhajtás mellett leteszik a régóta elhanyagolt, de megújított síroknál tiszteletük jeleit, ott, ahol már az unokák sem borulnak le, hogy áldó imádság mellett szent neveket soroljanak. Rengeteg energiánk megy el a napi nyolc őra munkánkon felül ezekre a kicsiny cselekedetekre. Nincsenek hétvégéink, nincs délutáni, kora esti pihenés. Szervezés, pályázatírás, megvalósítás, telefonálás, levelezés, egyeztetés, engedélyeztetések – mind időt, energiát vesznek el tőlünk. De tudunk adni. A tálentumainkat tudjuk bevetni a keskeny nyílású fémdobozba, amelyet az Úr adott nekünk. Csekélység ez, de mi ezt tudjuk abba a bizonyos perselybe bedobni. Még annál a bizonyos két fillérnél is kevesebb ez, úgy hiszem. Ám ez inspirál engem a mindennapi gyarló emberi gondok és bajok között, hogy bár a keskeny úton, de a Szentírás szerint kell haladni, cselekedni.

Jó harminchárom esztendeje még nem volt sem iránytűm, sem példaképem. Azóta viszont ezt vallom: „Mert mindannyian a fölöslegükből dobtak; ő azonban szegénységéből mindent beledobott, amije csak volt, az egész vagyonát” (Mk 12,44).

Lapunk esszépályázatának 3. helyezett írása a felnőttek kategóriájában

Szerző: Végső István (Mezőségi Imre írói álnévvel pályázott)