Tavaly a Dunakanyarban voltak az Apa és Én Túlélőtábor programmal, hova tervezik a következő rendhagyó, ám immár hagyománnyá vált tábort?

Talán a Rábához, a tavalyinál nomádabb körülmények közé. Néhányan apák elvonulunk a nyolc és tizennyolc év közötti gyermekeinkkel, legyenek akár fiúk, akár lányok, nyolcvan aktív órát együtt töltünk. Kenuzunk, túrázunk, kerékpározunk, imaösvényen sétálunk, csoportjátékokat játszunk, tábortüzet rakunk, Igét tanulmányozunk, bizonyságtételekkel töltekezünk. Cserkész jellegű tábor ez, apás-gyermekesre áthangolt változatban.

Mi volt az indítéka, hogy belevágott?

Gyerek- és ifjúkorom családi nehézségeit is felhasználta Isten abban, hogy ez a fajta szolgálat – apák és gyermekeik kapcsolata – a szívügyemmé váljon. Édesapámmal, aki maradéktalanul betöltötte ezt a szerepét első tizennégy életévemben, miattam megszakadt a kapcsolatunk. Nyolc év után tékozló fiúként azért kerestem föl bocsánatkérésemmel, mert házasodásunk előtt Steinbach József balatonalmádi lelkipásztor – hitre jutásom idején lelki atyám – azt javasolta nekünk, rendezzük a vitás kérdéseket lehetőleg mindenkivel. Édesapám szeretettel visszafogadott. Azóta vallom: az apa-gyermek viszonynak egész életre kiható jelentősége van. Ráadásul mély értelmű viszonylat ez. Jó esetben jelképezi, kiábrázolja az Atya és a Fiú kapcsolatát. Isten nemcsak a saját képére és hasonlatosságára teremtett bennünket, apákat, hanem megtisztelt azzal is, hogy testileg szülei lehetünk másoknak, s ezáltal részt vegyünk a teremtésben. Az ő ajándéka – a Biblia szerint – a gyermek, de tetszett neki, hogy bevonjon, felhasználjon a teremtő munkájába, hogy aztán ránk is bízza gyermekünket. A szülővé, illetve apává válás arra is jó, hogy jobban át tudjuk érezni, milyen az, amikor az Atya féltőn szeret minket. Gondoskodik rólunk és gonddal nevel, figyel ránk.

Utóbbi hiánycikk a mai apa-gyerek viszonylatokban...

Multicégnél dolgozom, látom és tapasztalom magamon is azt a rohanást, amelyet tudatosan is ellensúlyozni kell a gyermekeink nevelésében. Emlékszem, a covid kezdetén egy apa hívő bizonyságtételben ismertetett módszerén föllelkesülve elvittem az akkor tizennégy éves kamasz fiamat néhány elvonulós napra, körbetekertük a Balatont – ahogy később a másodikkal a Tátrát másztuk meg. A fiam megnyílt, elmondta minden kamasz búját-baját, közelebb kerültünk egymáshoz. Ez volt az ősképlete az apás-gyermekes kalandtábornak. Idéntől SzeKa Tábor – szerelmes kalandtábor – néven házaspároknak is szervezünk valami hasonlót.

A saját családjukban nincs valami lelki értelemben vett specialitásuk?

A feleségemmel még jóval a házasságkötésünk és a hitünk megszületése előtt, de már Istenre szomjasan hallottunk egy házaspári beszámolót a rendszeres családi áhítatuk sikeréről a saját életükben. Ez annyira megragadott bennünket, hogy azt mondtuk: ha összeházasodunk és családunk lesz, így fogunk tenni mi is. Öt gyermekünk született, immár huszonnégy éve tartunk mi is reggeli és esti családi áhítatot. A reggeli rövidebb, akkor inkább csak meghallgatjuk a református egyház YouTube-csatornája Igeidő című sorozatának napi rövid igemagyarázatát. Az esti a fő alkalom, mert akkor nincs sietség. Időzítetten este nyolckor – mobilbeállításra – mindenki eldob mindent, kezdődik a lelki együttlét. Ez gyakorlatilag a védjegyünk, egyben „családi tűzhelyünk” az abroncs, a keret, amely egybefog, egyben tart minket, a szülőket és a gyermekeket. Tartalma imádság, Ige és annak megosztása, kiben mi van éppen. Ezzel az elmaradhatatlan közös programunkkal tudunk közelebb jutni az Úrhoz és egymáshoz, közösségben. Ha megkérdezi bármelyik gyermekemet, mi az, amit különlegesnek érez magában és otthon, ezt a családi áhítatot fogja említeni. Mivel már mind forgolódnak a világban, még inkább megbecsülik az értékét. – Apa, ez igen, folytassuk! – mondogatják. Persze, mert itt tudjuk a szeretetet leginkább megélni, hiszen az igazit fentről kapjuk, és mindjárt teríteni is tudjuk egymás között.