Bekövetkezett az elképzelhetetlen. Isten dicsősége még Salamon idejében, négyszáz évvel a próféta kora előtt foglalta el helyét a jeruzsálemi templom legbelső terében, a szentek szentjében (1Kir 8,11). Ezékiel korára évszázadok bűne terhelte Izráel népét, ezért mondta ki az Úr: „Olyan nagy utálatosságot művel itt Izráel háza, hogy el kell távoznom miattuk a szentélyemből.” (8,6) Júda királyságának végső elbukása előtt Isten tehát úgy döntött, maga mögött hagyja földi lakhelyét. Nem tűrhette tovább a hűtlenséget, a szövetségszegést, a bálványimádást. Annak a kornak az emberei idegen istenekhez, erősebbnek hitt hatalmakhoz folyamodtak az Úr mellett és helyett. Miért? Ők is kétségbeesettek voltak, gyanútlanok, elhitték, hogy a nagyobb, a fényesebb, a látványosabb jobb lesz nekik. A nagyhatalmak szokásai és ezáltal istenei nyilván megmentik majd őket, gondolhatták. Érthető ez – két és fél ezer évvel később mi is hasonlóan gondolkozunk. Hol nyugatra, hol keletre nézünk, úgy tűnik, az igazán sikeresek ott élnek, náluk minden szebb és jobb, átvesszük hát szokásaikat. Nehezen értjük meg: ha boldogulni akarunk, nem jobbra vagy balra, hanem felfelé kell tekinteni. Segítség csak onnan várható.

Lk 12,41–48

622. dicséret

Ezékiel a Lélek által utazott Jeruzsálembe. Látomásában feltárultak előtte a templom keleti kapujánál gyülekező előkelőségek. Az aktuális ügyeket megtárgyalni jöttek össze, sűrű sóhajtozás közepette: „Nem kell itt még házat építeni! Fazék ez a város, mi vagyunk a hús!” (3) Találkoztunk már ezekkel a politikusokkal: ők azok, akik korábban ugyanezen a helyen leborulva imádták a napot (8,16). Ezúttal bölcsességüket fitogtatva tanácskoznak, fazekat és húst emlegetnek. Keseregnek elmaradó beruházásaik és üzleti érdekeik sérülése miatt, miközben áldozati szerepben tetszelegnek: tehetetlenek vagyunk, mint hús a fazékban, de még mindig mi vagyunk a legkülönbek, mondják. Arra utalhatott ez a közmondás: a fazékba csak válogatott, jó darabok kerülnek – a próféta azonban elutasítja a dicsekvést, és a fövő húst hamarosan az ítélettel azonosítja (24,3–14). Meddő tanácskozás, vég nélküli okoskodás: még a teljes megsemmisülés előestéjén is azon tanakodnak, miként jöhetnének ki a legjobban szorult helyzetükből. Az Úr nem nézi mindezt tétlenül, egyikük a helyszínen pusztul el (13), a többieket hamarosan ítélet sújtja. Ember: ha már vétekbe vitted népedet, legalább az idők jeleit felismernéd!

Lk 12,49–53

618. dicséret

Júda 597-ben otthon maradt előkelői félreértésben éltek: azt hitték, ők a különbek, a megkíméltek, most övék az ország. De a próféta nem hagy kétséget: rájuk pusztulás vár, a kedvező ígéret nem nekik, hanem az elhurcoltaknak szól. Akik Ezékiellel együtt jutottak fogságba, kezdhetnek reménykedni, Isten rájuk irgalmát terjeszti ki, míg Jeruzsálem népén ítéletét fogja végrehajtani. Isten dicsősége nem maradhat a pusztulásra ítéltek között; aki azonban elszenvedve a jogos büntetést az Örökkévaló felé fordul, tapasztalja irgalmát. Ők elkezdik keresni és követni az Urat. Önerőből ez elképzelhetetlen. Elbuktál? Elvesztetted mindenedet? Magányos vagy? Érzed, bűneid utolértek, és ha semmi nem változik, osztályrészed pusztulás! Keresd az Urat! Keresd Istent nyomorúságodban, szenvedéseid közepette, reménykedve vagy félelemtől hajtva. Keresd kényelemben és jólétben is! Ne feledd: ígéretei túlmutatnak a földi lehetőségeken. A Júdából idegen földre, Babilonba hurcoltak közössége a teljes kilátástalanság idején hallotta a biztató szót: Istened leszek (20). Urunk minden időben hívta választottait: lássanak túl pillanatnyi helyzetükön. Istennek minden lehetséges – Istennel nincs lehetetlen.

Lk 12,54–59

620. dicséret

Isten elhatározása megmásíthatatlan. Izráel bűneit hosszan lehet sorolni, megtette ezt Ezékiel próféta is a könyv korábbi fejezeteiben (8,1–17; 11,6 stb.), de mindent összefoglalhatunk egyetlen szóban: engedetlenség. Mi is ismerjük Isten minden parancsolatát, bűnünk tehát nem tudatlanságból, hanem engedetlenségből fakad. A próféta jelképes cselekedete ezúttal az engedetlenség következményét, a megsemmisítő bukást ábrázolja ki. A megszólítottak, az „engedetlen nép” tagjai (1) nem értettek a figyelmeztető jelekből, megtérésről hallani sem akartak. Ezúttal már csak néma szemlélői lehetnek a kiábrázolt jelnek. A fejedelem is éjszaka, szökve menekül majd, de végzetét ő sem kerülheti el (vö. 2Kir 25,4–6). Isten egyértelmű jelekkel akarja maga mellett tartani népét. Engedelmességet vár, azt szeretné, kövessük őt, járjunk az általa kijelölt úton, még akkor is, ha az keskeny – de ez az egyetlen út, amely nem a pusztulásra, hanem az életre visz. Tanuljunk olvasni a jelekből, nyissuk meg szívünket Isten Igéjére, ahonnan feltárul előttünk a minket megszólító Úr akarata! Ha így teszünk, az igazság pillanatában nem kell majd földbe gyökerezett lábbal, dermedt szívvel, reszketve gondolnunk az elkerülhetetlen ítéletre.

Lk 13,1–5

581. dicséret

Prófétál, néha furcsa, megragadott állapotba kerül, időnként botrányos dolgokat tesz… de aztán nem történik semmi. Ha Ezékiel kortársai egy-egy pillanatra elgondolkoztak is szavai és cselekedetei üzenetén, hamar elhessentették maguktól a feszélyező jövendöléseket egyetlen kérdéssel: mikor? Mikor következik be mindez? Azt gondolták, a prófétai szó csak vélemény, nem kell komolyan venni, hiszen vannak, akik más, sokkal kellemesebb jövőt láttatnak (24). Ki tudja, lehet, nem otthon maradt rokonaink jutnak hozzánk hasonlóan fogságba, hanem mi keveredünk ki gyorsan ebből a lehetetlen helyzetből! Az ember szereti hitegetni magát. „A remény hal meg utoljára” – mondogatjuk nagy bölcsen, és lélektanilag ennek nyilván van előrevivő szerepe. Csakhogy Isten nem emberi okoskodáshoz igazodva szerez érvényt igazságának. Ő nem beszél mellé, nem húz el mézesmadzagot a kétségbeesett bűnös előtt. Emberi időszámításhoz sem alkalmazkodik a mi Urunk. Amit eldöntött, végrehajtja. Nincs ezen mit keseregni; inkább azt tartsuk emlékezetünkben napról napra, hogy az idő közel van (Jel 1,3). Istent keresni soha nem késő – igyekezzünk rátalálni, ő vár minket, elkészítette számunkra az atyai házat.

Lk 13,6–9

477. dicséret

„Jaj a bolond prófétáknak!” (3), kiált fel Ezékiel, és nekünk, mai bibliaolvasóknak ez megdöbbentő valóságot tükröz: valamikor minden bokorban próféták teremtek? Komolytalannak hat a világ, amelyben boldog-boldogtalan prófétának nevezheti magát, ráadásul némelyek hisznek is nekik! Igen, bárki bárminek nevezheti magát. Képzelhetjük magunkat orgonaművésznek, akinek épp csak a kottaolvasást nem sikerült elsajátítania, ló nélküli huszárkapitánynak vagy Don Quijote fegyverhordozójának – legfeljebb megmosolyog minket a világ. Prófétának lenni azonban más. A prófétát Isten hívja el és állítja szolgálatba. Ő, az Örökkévaló az egyetlen, aki ezt megteheti. Ezékiel kortársai hirdették magukról, hogy ők is próféták – de nem voltak azok. Nem hívta el őket az Úr. Próbálkozgattak varázslással, mágiával, talán még babiloni cimboráiktól is ellestek pár új, soha nem látott trükköt, de minden szavuk hazugság volt. Mert nem szólt hozzájuk Isten. A megtévesztések korában felismerjük az efféle mutatványosokat? Látványos és kedvező ígérgetések helyett kapaszkodjunk inkább az élő Igébe! A mi Istenünk soha senkit nem csapott be. Áldott legyen a neve érte.

Lk 13,10–17

101. zsoltár

Hodossy-Takács Előd

Kétfelé sántikálás. A babiloni fogságban a zsidó nép visszatért a királyság előtti szokásához, és ügyes-bajos dolgaikban a különböző törzsek tekintélyes öregjeinek, a véneknek a tanácsát kereste. Most ők hoznak a próféta elé egy kérdést, amely meghaladja az ítélőképességüket. A nép kérdése: szabad-e a „prófétához menni”, Izráel Istenének tanácsát keresni, egyszóval őt tisztelni, közben új lakóhelyük szokásainak és a körülöttük élő népek elvárásainak megfelelően más istenségeket is segítségül hívni? Szabad-e kétfelé sántikálni? Hinni még az Atyák Istenében, de követni a korszellemet és a csoportnyomást, és mellé mást is odahelyezni, akitől-akiktől az ember élete ügyeinek megoldásait, megtartatásait, szabadulásait várhatja? Megfér-e Isten mellett bármi más az ember életének trónján? Az Ige szerint nem. Sőt ez a bűn maga. Nyomatékosításként háromszor is emlegeti az igerész e folyamatot: az ember szívébe fogadja a bálványt, azon jár az esze, és az bűnbe viszi őt. „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti.” (Mt 6,24)

Lk 13,18–21

209. dicséret

Lányi Gábor