Ezékiel könyvében rendkívül fontos szerepet játszik Isten dicsősége, annak szemlélése és szemléltetése. Az Úr dicsőségével való találkozás, Isten dicsőségének mozgása adja a prófétai könyv felépítésének drámai szerkezetét. A fényes, csodálatos, tiszta, érinthetetlen és fenséges dicsőség az Ószövetségben, de az egész Szentírásban Isten lényének, létezésének, népéért létének különleges tapasztalása és körülírása. Isten az ő dicsősége által hatol be, tör be ebbe a világba, amelyet teremtett, tehát az övé, és amely mégis megannyiszor ellene támad.

Ezékiel pap és próféta a fogságban, távol Izráel földjétől és a jeruzsálemi templomtól, Babilóniában, a Kebár folyó mellett látja Isten dicsőségének megjelenését (Ez 1–3): az Úr fel- és megkeresi népét a távolban, tisztátalan földön. A legfőbb tragédia, hogy Izráel és Júda népe Isten törvénye ellen vétett, a jeruzsálemi szentélyt bálványimádásra, tisztátalan célokra használta, ezáltal elhagyta a Szabadítót. „Ekkor a kerúbok fölemelték szárnyaikat a kerekekkel együtt, Izráel Istenének a dicsősége pedig ott volt fölöttük. Fölszállt az Úr dicsősége a városból, és megállt azon a hegyen, amely a várostól keletre van” (Ez 11,22–23). Isten különleges jelenlétének kifejeződése volt dicsőségének megtapasztalhatósága a szent sátorban és a templomban. Fájdalmasan elhagyja a szent helyet, az ellenség elpusztítja a templomot és a várost – de az Úristent nem, mert ő a templomnál is nagyobb (vö. Mt 12,6). Izráel új jövője akkor kezdődik el, amikor Isten dicsősége visszatér az újjáépített templomba (Ez 43,1–9). Mindezek fényében csodálatos értelmet nyer a Jézus Krisztusról szóló szép hitvallás: „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal” (Jn 1,14).