A jó rím nemcsak hangalakilag, de értelmileg is felel az első tagjára. Így kétszeresen hat, kétszeresen emlékezetes. Az egyházi költészetben is előfordul ilyen. „E szent asztal / megvigasztal” – hányszor énekeltem az Örülj, szívem kezdetű református (egyébként evangélikus eredetű) dicséretünkben, amikor úrvacsorás istentiszteleten vettem részt, és éltem a „szent jegyekkel”!

A vigasztal szó eredetileg megvidámít értelmű. Ezt élhettem át számtalanszor, a felhalmozódott bűnterhet és az egyéb életterhektől való szorongást, megfáradást az Úr asztalánál hagyva. Különben valaha, huszonkét évesen egy úrvacsora alatt történt meg velem, amit a Biblia újjászületésnek hív. Nem is a bensőm remegett, amikor előrementem, hanem a külvilág remegett körülöttem, remegtetve és majd összenyomva a bensőm, mert akkor az egész külvilág nem volt más, mint Isten, igen, köröskörül Isten volt (egyszeri élmény), hogy aztán – bennem is ő legyen.

Felvágós, aki azt mondja, Isten a hívőkben is ott van? Nem, az Ige megerősít minket ebben. Még akkor is, ha az, ami megnyilvánul belőlünk, sajnos (tudja bizony környezetünk!) de sokszor nem ő… János apostol fejtegeti a titkot: „…megismertük az Istennek hozzánk való szeretetét, és hittünk benne. Az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és az Isten őbenne.” Ezért jó, hogy van olyan asztal, amely szent, mégsem megközelíthetetlen, ahova lehet, sőt kell járulni.