Ki a felelős? „Az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle?!” – idézi fel a közmondást a próféta. A fogságba hurcolt nemzedék kérdése ez. Nem igazságtalan-e az Istentől, hogy megbünteti az atyák vétkét a fiakban, és az atyák hűtlenségének, felelőtlen politikai játszmáinak, nagyravágyásának és önzésének árát a gyermekek generációjának kell megfizetnie? A próféta szájába adott isteni szó mindent más megvilágításba helyez. A külső, sanyarú körülmények másodlagosak. Ha valaki igaz és törvény szerint teszi a dolgát, élni fog. Aki nem, az bűnhődni. „Igazságáért csak az igaz kap jutalmat, a bűn pedig csak magát a bűnöst terheli.” (20) A másik felelősségének, bűnének vagy igazságának méregetése helyett mindenkinek inkább az Istennel való saját kapcsolatával lenne jó foglalkoznia, arra ügyelnie, hogy abban hogyan fejlődhet és növekedhet. Hogyan élhet még jobban Isten akarata szerint, az ő dicsőségére. Mert aki így tesz, az él igazán: „rendelkezéseim szerint él, törvényeimet megtartja, és hűségesen teljesíti: az ilyen ember igaz, ő élni fog! – így szól az én Uram, az Úr.” (9)

Lk 14,25–35

796. dicséret

Mi az Isten akarata az emberrel? A korai egyházban több szakadár mozgalom jellemzője volt az a gondolat, hogy különbséget lehet tenni az Ószövetség haragvó és ítéletes, valamint az Újszövetség szerető és kegyelmes Istene között. Némelyek két külön istenségnek is tartották a kettőt, és ezért az Ószövetséget felejtésre és a keresztyénektől való eltiltására ítélték. Még ha mennyiségileg nézve talán tényleg több szó esik is a próféciákban az ember bűnös voltáról – és Isten ezért ellene megnyilvánuló ítéletéről –, jó látnunk, hogy az Ószövetségben is mindig jelen van, és különböző pontokon újra és újra megerősíttetik, mi Isten végső akarata az emberrel: „...nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az Úr –, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen.” (23) Sőt az Ószövetség, korát megelőzően individualista módon, nagy teret hagy ebben az embernek. A 31. versben szó szerinti fordításában ezt olvassuk: „Csináljatok magatoknak új szívet és új lelket!” Ezékiel hangoztatja ugyan, hogy az új szív és új lélek Isten ajándéka (Ez 11,19; 36,26); azonban az embernek magának is megvan e téren a tennivalója és a felelőssége.

Lk 15,1–7

238. dicséret

Ebben a részben Ezékiel próféta két siratóénekét olvashatjuk, amelyek Júda királyságának tragikus végét gyászolják. Mindkettőben lényeges egy anyának a megemlítése, aki Hamútal királyné, Jósiás király felesége lehetett. Bár Júda királyságának és királyainak egyértelmű jelképe az oroszlán (1Móz 49,9), ennek az emberevő ragadozónak nem mindig kedvező a megítélése a Szentírásban. Itt is inkább ebben a formában találkozunk vele, erőszakos, vérengző, kegyetlen fenevadként, és a A királyok második könyve valóban mint istenteleneket írja le Hamútal két, királlyá lett és tragikus sorsú gyermekét, Jóáházt és Cidkijját. Az ének úgy mutatja be őket, mint „oroszlán anyjuk” nevelését (3, 5), akik istentelen voltukért, hataloméhségükért és erőszakosságukért hozták magukra és népükre Isten ítéletét. A másik siratóénekben az anyakirálynőt az egyik legmagasztosabb bibliai képpel illeti a próféta: zöldellő és termő, víz mellé ültetett szőlőtő. Vesszői „királyi pálcák” (11) – itt is utal királlyá lett gyermekeire. A szőlőtő azonban nagyravágyóan a fáknál is magasabbra növekedett, ezért a keleti szél leszárította gyümölcseit, a tövet is kitépték és a pusztába ültették, utalva Hamútal fogságba hurcolására. Bár Ezékiel ellenkezik azzal a nézettel, hogy „az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle” (18,1), a két siratóénekben a szülői példamutatás, a felelősségteljes és Isten szerinti neveltetés szerepét is kiemeli.

Lk 15,8–10

753. dicséret

Ezékiel könyvében találkozunk azzal, hogy a vének a nép lelki-vallási kérdéseit helyesen a prófétához továbbították. Most meghökkentő igényt hoznak: a választottak szeretnének olyanná válni, mint a többi nép, fából és kőből bálványtemplomot építeni és ott áldozni (31). Úgy látszik, még mindig nem tanulták meg: országuk elvesztésének és fogságba kerülésüknek az oka, hogy Isten helyett a bálványisteneket tisztelték. Ebből eredő igényük arra indítja a prófétát, hogy hosszasan újra az emlékezetükbe idézze Isten velük kapcsolatos útját. Az emlékeztető a szabadítás felidézése elrendeléseként fontos eleme a szombatnak, azonban a nép nem tartja meg. Pedig a nyugalom napjára többször is úgy történik utalás, mint amely a „közünk van egymáshoz” (12) jele. Isten emlékeztetni akarja népét: ő nem követelőző, számonkérő, rigorózus Isten. Előbb adott, szeretett; ő a szabadító, aki szolgaságból, alávetettségből mentette meg az övéit. De ők inkább elfelejtkeznek erről. Aki számára Isten nem Szabadító, annak nincs „köze hozzá”, az nem ismeri őt igazán.

Lk 15,11–32

205. dicséret

A nép lemondhat Istenről, de Isten nem mond le róluk (32). Nem tudja meghazudtolni kiválasztó, szabadító valóját. Megismétli mentését: ahogyan Egyiptomból, úgy az új fogságból, de nemcsak Babilon, hanem a bűn fogságából is kiszabadítja választottjait (34). Isten nem adja fel, hogy utánunk menjen. Az ember újra és újra eltántorog tőle, de ő nem engedi el végleg, mert tudja: „majd egyszer hallgatni fogtok rám...” (39) Ismét messiási léptékű próféciát mond Ezékiel. Beszél Jeruzsálem új dicsőségéről, megkülönböztetett szerepéről és arról: „ott fog tisztelni engem Izráel egész háza, mindnyájan azon a földön.” (40) „Az istenfélőkben gyönyörködik az Úr” (Zsolt 147,11), Isten öröme, gyönyörűsége lesz: végre véghez viheti az embereken szabadítását. A megmentett ember pedig értetlenül gondol vissza hűtlenségére. A Mindenható szabadításának a valóságát átélve „megundorodik” (43) korábbi bűnös természetétől. Isten hűségének és szabadító voltának megtapasztalása szembesíti az embert a maga bűnös valójával, ami elvezeti a teljesebb istenismeretre: „Akkor majd megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.” (44) Lk 16,1–12  613. dicséret

Ezékiel könyvében többször is szó van az egyéni és közösségi felelősség és bűnösség kérdéséről (18, 19), valamint arról, milyen felelőssége lehet az elődök bűnének az utódokat ért ítéletben. E rész próféciája Isten ítéletének általános érvényű hatását mutatja meg. Isten nem csak napját hozza fel gonoszokra és jókra, és ad esőt igazaknak és hamisaknak egyaránt (Mt 5,45), büntetése is tudja sújtani a hamis mellett az igaz embert is. A prófécia szerint a Jeruzsálemet megillető ítélet olyan, mint az erdőtűz, zöldellő és kiszáradt fát egyaránt felemészt, minden arc megperzselődik benne, nem vonhatja ki magát senki a hatása alól (3–5). Még keményebb a megfogalmazása annak a résznek, amelyet feleletül mond, amikor az emberek megkritizálják, hogy nem értik, mert példázatokban beszél (8–10). Ekkor Ezékiel az Úr kardjáról szól, amellyel bűnöst és igazat egyaránt kiirt Izráelből. A prófétának egyre keményebb képekkel kell felfestenie Isten bűn elleni haragjának nagyságát. A Mindenhatónak és a bűnnek nincs köze egymáshoz, még akkor is így van ez, ha Isten legvégső akarata, hogy a bűnös megtérjen és éljen (Ez 18,21–32).

Lk 16,13–18

462. dicséret

Ezékiel a kard motívumával folytatja Jeruzsálem ellen mondott ítéletes próféciáját. Míg korábban arról beszélt, hogy a kard (Ez 21,8–10) Istené, ő húzza ki és forgatja, addig itt mintha önálló életre kelne a fegyver. A prófétának ezt kell megszólítania (13, 21). A kard itt Isten emberi eszköze az ítéletben, minden feltételezés szerint Nebukadneccar, a babilóniaiak királya. Az ő feladata Istennek a nép hűtlensége miatti ítéletét kegyetlenül végrehajtani. De a próféta – Isten embere – nem örülhet ennek: a 19. versben a tenyér összecsapása nem taps, hanem a döbbenet, a megrendülés és részvét kifejeződése. Isten embere meghirdeti az ítéletet, tudja, sőt érvelnie kell annak igazsága mellett, de nem jelenti azt, hogy a kard oldalára áll, tapsikol, és örül a bűn feletti isteni haragnak és a bűnösöket érő bántalomnak. Isten ítélete, még ha jogos és igaz is, nem okozhat kárörömöt: „Kiálts és jajgass, emberfia, mert ez történik népemmel […]. Azért fájdalmadban verd a melledet!” (17)

Lk 16,19–31

641. dicséret