Ezékiel Egyiptom elleni harmadik próféciája más jelleget ölt, mint az előzőek. Hasonlóan a Tírusz bukása kapcsán mondott siratóénekhez (Ez 27), elismeréssel méltatja Egyiptom nagyságát, gazdagságát, elismertségét. Ismét a magasra növő és zöldellő cédrusfa képe kerül elénk, amelynek árnyékaiban ember és állat menedéket nyerhet: gondolhatunk itt akár az éhínség elől Egyiptomhoz forduló Jákóbra. Másrészt figyelmeztet, hogy nagyság, gazdagság és elismertség önmagában nem bűn, a kérdés, kinek tulajdonítjuk, hogy ezekre eljuthattunk, milyen célokra, kiknek a javára használjuk ezt. Nem a nagyság vált Egyiptom bűnévé, hanem az, hogy rosszul élt vele. Nem árnyékot adott, hanem még magasabbra törésében inkább sokakat felperzselt. Nem szolgált, hanem uralkodott. „De nem így van közöttetek, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok!” (Mk 10,43)

Lk 20,1–8

726. dicséret

Az egyiptomi civilizáció mindmáig híres azokról a kimunkált elképzeléseiről, hogy ha valaki megfelelő módon felkészül, halála után az e világhoz nagyon hasonló, sőt jobb, kényelmesebb örök életet élhet. Kincsek, javak, szolgák átvihetők a másvilágra, így a halál nem is okoz oly nagy törést az ember életében. Az Ezékiel által e részben hangoztatott ítélet ennek a vélekedésnek mond ellent. Ne ringassa magát Egyiptom abba az illúzióba, hogy e világi összeomlása úgysem jelent semmit, mert majd a túlvilágon folytathatja kényelmes és gazdag életét. Ezékielnek azt kell hangoztatnia, hogy aki Izráel Istenének hátat fordít, annak nemcsak e világon, hanem az ezt követőn is ítélete lesz: Isten afölött is Úr. Egyiptom, de mellette a többi, Isten népének sorsán kárörvendő és nyerészkedő állam megítélt vezetői a túlvilágon nem kapnak megnyugvást. A „fegyverrel megöltek” (20) sorsára jutnak, azokéra, akik hirtelen, erőszakos halállal végezték, és nem tehettek temetésükre illő előkészületeket, nem biztosíthatták be túlvilági kényelmes létüket. Még ha itt a kijelentés nem beszél is örök üdvösségről és kárhozatról, az Ezékielnek adott Ige túlmutat azon az ókori keleti felfogáson, hogy az ember sorsát a holtak hazájában is meghatározza a korábbi társadalmi helyzete vagy halálának és temetésének módja. Nincs a túlvilági életről részletes ismeret, de egy biztos: a holtak hazájában is az egy Isten az Úr.

Lk 20,9–19

490. dicséret

Lányi Gábor

Természetesen elsősorban a prófétának mondja, de Jézus követői mindnyájan prófétai szolgálatra vannak kötelezve. Így mindnyájunknak szól, hogy tágabb vagy szűkebb környezetünk iránt felelősséggel tartozunk, és ezt az Úr számon is kéri rajtunk (1–9). Isten azonban az élet pártján áll. Ő nem azt lesi szigorú szemmel, mikor büntethet (sokan ezt gondolják róla), hanem a megtérésünket akarja, hogy élettel ajándékozhasson meg. Az Újszövetségből tudjuk, hogy a megtérés Jézusban lehet, akiért örök életet és üdvösséget ajándékoz (10–11). Nem lehetünk elbizakodottak. A múltbeli érdemeink, hitünk nem hatalmaz fel arra, hogy könnyelműen vegyük a hívő életünket (12–13). Azt folyamatosan szent felelősséggel kell élnünk. Fordítva is áll: megtérni mindig lehet. A megtérés azt jelenti: utána Isten akarata szerint igyekszem élni (14–16). A bűnbánat és megszentelődés együtt jár. A lázadozók, megtérni nem akarók furcsa érvelése, kifogása, hogy Istent következetlenséggel vádolják. Pedig ez a legszentebb következetesség: büntet, ha bűneinkkel erre kényszerítjük, de annak örül, ha megáldhat. Ő az élet és a szeretet Istene (17–20). Ő szépre és jóra teremtette a világot, és vissza akarja adni azt a szépet és jót, amelyet bűneinkkel eljátszottunk.

Lk 20,20–26

241. dicséret

Kétszer taposta, pusztította végig Babilon Júda országát. A kettő között tizenegy év telt el. A második volt a rettenetesebb, ekkor a templomot is lerombolták. Mindkét esetben elhurcoltak embereket fogságba, Ezékiel már az első alkalommal köztük volt. Így érthető, hogy a második – végső – pusztulásról egy menekült híradásából értesül. A babilóniaiak nem teljes lakosságcserét hajtottak végre, mint annak idején az asszírok, hanem a lakosság felső rétegét telepítették át Babilóniába. Ennek értelme az volt, hogy a vezetőitől megfosztott népen könnyebb volt uralkodni, nem akadt, aki az esetleges ellenállást szervezze. A köznépet viszont az országban hagyták, hogy legyen, aki a földet megművelje, az adót megtermelje. A második fogságra vitel után tényleg csak az alsó réteg maradt otthon, őket nevezi a romok lakóinak a próféta, hiszen az országot alaposan elpusztították. Ezek azt a furcsa „teológiát” alakították ki, hogy ők az Úr igazi népe, hiszen otthon maradhattak. A kitelepítettek a bűnösök, azért kellett fogságba menniük. Erre cáfol rá a prófécia (25–26), és meghirdeti ítéletüket (27–29). A prófétákat soha nem hallgatták szívesen, az elutasítás egyik módja a gúnyolódás (30–33). Ez azonban ne vegye el kedvünket szolgálatunk hűséges betöltésétől.

Lk 20,27–40

607. dicséret

Az otthon maradottak ítéletének meghirdetése után a próféta ismét a környezetéhez fordul. Mivel a felső réteget vitték fogságba, ők – vagy közöttük vannak – azok a pásztorok, akikről szó van. Nemcsak a papok, hanem minden vezető az Úr népének (nyájának) irányítója. Ezt pedig hűtlenül tették. Nem Isten iránti szent felelősséggel végezték feladatukat, hanem a saját zsebükre dolgoztak. Ez az, ami folyamatosan fenyegeti a vezetőket, akár egyházi, akár világi állásban vannak. Van, aki cinikusan már így fog neki, más közben szédül meg a lehetőségektől. Ez előbb-utóbb meglátszik a nyájon: szétzüllik. Erről sok szomorú példával szolgál egyházunk és népünk története is. A nép ítéletének meghirdetése után most elhangzik a vezetők ítélete is. Tudnunk kell, bármilyen állásban vagyunk is, az Úr felügyelete alatt állunk. Vigasztaló e szomorú fejezetben, hogy az Úr törődik népével, nem közömbös neki, mi történik vele. Ő jót akar nekünk, azt kívánja, hogy neki engedelmeskedve felelősséggel éljünk, szolgáljunk, mert szíve szerint meg szeretne áldani.

Lk 20,41–47

110. zsoltár

Többrétegű prófécia áll előttünk. A döntő: maga az Úr lesz népének pásztora. Ebből következik, hogy hazaviszi őket a fogságból, és a visszakapott országban jól fognak élni (11–15). Isten munkájának jellemzője, hogy nemcsak tömegben látja népét maga előtt, hanem szeretettel törődik külön-külön mindnyájunkkal. Nem veszünk el a sokaságban (16). Vigyázni fog a belső tisztaságra. A megszentelt népen (egyházon) belül is felütheti fejét az önzés, marakodás. Ezért a szükséges módon közbeavatkozik majd a belső tisztaság érdekében (17–22). Még halvány messiási vonatkozása is van a jövendölésnek: új Dávidot ígér majdani fejedelmüknek. Ő úgy lesz fölöttük pásztor, hogy az Úr az Istenük lesz (23–24). Ugyancsak halványan feltűnik egy új szövetség gondolata is (25). Ettől kezdve rendben lesz minden (25–31). Mondhatjuk, itt földi képekbe öltöztetve már az eljövendő boldog világról beszél a próféta, amelyben Krisztus lesz minden mindenekben. Talán maga a próféta sem tudta, hogy amit mond, földi körülmények között soha nem teljesedik be – az emberi bűn újra és újra jelentkezik és megrontja az egyházat –, de az Újszövetség fényében hálásan ismerhetjük föl benne boldog jövendőnket.

Lk 21,1–4

796. dicséret

Az idegen népek elleni próféciák legfőbb üzenete számunkra, hogy Isten Izráel határain túl is Úr. Ma, amikor az egyházat sokan üldözik, ez fontos tanítás számunkra. Az Úr kezében vannak és neki felelősek azok is, akik pillanatnyilag erősebbnek érzik magukat népénél. Széír hegye: Edóm. Ők valójában testvérnép voltak – Ézsau leszármazottai –, de nem az Urat imádták. Ezért mégis idegen népnek számítottak. Néha jó volt a viszonyuk Isten népével, máskor ellenségeskedtek. Itt most ítélethirdetés szól ellenük. Ennek oka: amikor Izráel és Júda (a két nép és két ország – 10. vers) a nagyhatalmak – először Asszíria, majd Babilónia – támadása következtében teljesen legyengült, elérkezettnek látta az időt, hogy birtokba vegye területüket. Ezt persze éppen a nagy hódítók nem hagyták, tehát csak vágy maradt. Valószínűleg néhány betörésre, rablóhadjáratra korlátozódott. Júda amúgy is kétségbeejtő helyzetében azonban ez különösen rosszulesett, és mélyen az emlékezetükbe ivódott. „Majd megismersz engem, amikor ítéletet tartok fölötted!” (11) – Isten őrizzen meg minket attól, hogy az ítéletből kelljen megismernünk őt. De nem is kell, azért adta a megtérés útját. Ő adja meg, hogy ezt az utat mindenki megtalálhassa!

Lk 21,5–19

603. dicséret

Czanik Péter