... mindenki, a szennyesünket nem tesszük ki az ablakba. Ez normális emberi magatartás. Nem a dicsekvés, hanem az, hogy lehetőleg eltakarjuk, amit magunk sem szeretünk, sőt szégyellünk, ami keserves, problémás, esetleg konfliktust okoz a magánéletünkben. Nem tartozik másra, csak arra, akivel meg akarjuk osztani.

A legfőbb kérdés, kivel akarjuk megosztani, és az is, milyen célból. Szeretnénk, ha sajnálnának, vagy ha a figyelem középpontjába kerülnénk végre? Tetszést szeretnénk aratni vagy részvétet kiváltani, esetleg segítségért kiáltunk? Csak néhány lélektani, önvizsgáló kérdés, amelyekre érdemes választ keresni magunknak, mielőtt továbblépnénk. Mégpedig ahhoz a témához, hogy az egyház belső élete, öröme és küzdelme, kudarca vagy zűrje átlátható legyen-e a nyilvánosság előtt vagy sem. Az előző számunkban említett cikk írója arra utalt, hogy ma már természetes a közösségi média felületének használata.

Különösen fiatalok szeretik megosztani a fotóikat. Nemcsak nagy horderejű eseményeket, örömöt, fájdalmat, hanem hétköznapi mozzanatokat, semmiségeket akár. A szelfikészítés híres helyeken, kies tájakon eredetileg nagyszerű megoldás volt arra a nehézségre, ha égen-földön nincs a közelünkben valaki, akit megkérhetnénk, hogy készítsen rólunk egy fotót, mert egyedül vagyunk, vagy a társaságunkból senkit sem akarunk lehagyni a képről. Ma azonban nem a szükség indítja, hanem csak úgy, a pillanat hatása alatt készülnek képek, ország-világ láthatja, merre járunk és kivel, mit eszünk vagy sportolunk és így tovább. Lehet gyűjteni a tetszésnyilvánításokat. Ez volna a cél? Az tapasztalható, hogy senki nem tesz ki előnytelen képet magáról, anyjáról, gyerekéről vagy barátjáról. A legjobb arcunkat akarjuk mutatni, ez egészen természetes. Oka van annak, ha valaki eltorzítja magát grimaszokkal, hacsak nem tudatosan akar megtréfálni az üzenettel.

Azt nem osztják meg az emberek akárkivel, hogy elrontottak valamit, botrány van a családban. Esetleg csak utólag, amikor már letisztult a helyzet. Kevesen teszik ki, hogy éppen megrázó igehirdetést hallottak, amely felébresztette és leleplezte őket, milyen álnok, önző életet élnek. Miért? Hozzuk ide az intimitás témáját is!

Normálisan tehát mindenki a saját magának tetsző arcát mutatja, azért festi, kozmetikázza, hogy szebbnek látsszék. Az már az intimitás határait súrolja, ha a hibáinkról és a botlásainkról beszélünk. Kit illet meg a bizalom? Kinek számolunk be a belső lelki élményeinkről? Kit engedünk be a belső szobába? És hányadikba? A hetedikbe is? (A kékszakállú herceg vára…) (Folytatjuk)