Ismerős ez az idézet (Lk 22,19). Rögtön tudjuk, hol és mikor hangzott el, az utolsó vacsoráról tudósít az evangélista. Amikor Jézus a szenvedéseire készülve elfogyasztja a páskavacsorát, akkor mondja el az úrvacsoraosztásokról is jól ismert Igét: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!”

Majd a második hálaadás után, Károli fordításában így folytatta: „E pohár amaz új szövetség, az én vérem által. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Feltámadása után, amikor újra találkozott a tanítványokkal, erről a mozdulatról, a hálaadásról és a kenyér megtöréséről ismerték meg a tanítványai. Református egyházunk jelképe lett a kehely, azt jelzi, hogy a reformáció egyik eredménye volt a két szín alatti úrvacsora.

A katolikus misétől eltérően a borból nemcsak a pap iszik, hanem Jézus parancsa szerint mindenki részesedik a kenyérből és a pohárból. A reformáció óta sok a vita az úrvacsora lényegéről, milyen módon lesz a kenyér és bor Jézus teste és vére. Érdekes, hogy az óegyház idején, az ökumenikus zsinatokon csak sok tárgyalás után tudták a Szentháromság lényegét megfogalmazni, de az úrvacsorával nem foglalkoztak.

Elfogadták, amit Aranyszájú Szent János (Khrüszosztomosz) egyházatya tanított, hogy ez olyan titok, amelyet csak hittel lehet megérteni. Az erre utaló mondatot a katolikus egyház liturgiája máig megőrizte, minden alkalommal elhangzik: „Íme a mi hitünk titkai.” Kálvin János szerint az úrvacsora Krisztussal való titokzatos egyesülés. Ezt mindenki maga érzi át.

Erről szól a 363. énekünk: „Óhajtunk, Jézus, egyesülni veled, / Úgy lesz szívünk szent, ha te megszenteled. / Adjad hát, hogy mint tagok a főnek, / Engedjünk néked, bennünk élőnek. / Olts be magadba, mint jó szőlőtőbe, / Hogy jó nedvesség folyjon a vesszőbe…” Jézus szenvedésére emlékezve, érte hálát adva, így készüljünk az úrvacsorára!