... bevonása az egyház belső életébe érdekes módon a bajok, viták, nézeteltérések idején szokott sürgető igényként fölmerülni. Mert mint tudjuk, az a szenzáció. Hasonlóan ahhoz, amikor kiderülnek a bírói tévedések az ítélethozatalban, az orvosi műhibák műtétek és kezelések alatt, a rendőri túlkapások az intézkedésekben, nem sorolva tovább a különböző területek és intézmények hibáit. Ezek az esetek néhány napig emelik az újságok példányszámát, a média nézettségét, fölbpörögnek a hozzászólások, de azután lecsitulnak a kedélyek. A szakma összezár, valamilyen magyarázat születik. Védik a mundér becsületét vagy annak látszatát. Kell is, különben összeomlana a hétköznapi életünk. Ki intézne ügyeket, ki menne el az idézésre, fordulna orvoshoz, ügyvédhez, ha nincs hitele a hivataloknak?

Csakhogy a fenti intézményekkel általában kényszerűségből kerülünk kapcsolatba, az egyházhoz tartozás viszont önkéntes. Oda nem kényszerül senki, hacsak nem szülői parancsra, ami ma már viszonylag ritka eset. A templomba járás, a gyülekezethez tartozás és -fenntartás szabad elhatározásból történik, ezért nem hasonlítható az életvitelhez szükséges és kikerülhetetlen intézményi világhoz. A lelkészek tehát nem hibázhatnak, mert a nyilvánosság porondján az egész egyház hitelét veszélyeztetik, hiszen ugrásra készen állnak, akik szívesen háborognak, elvégre ők tudják, mi a dolga az egyháznak, és milyennek kell lennie. Az ateisták is tudják, hogy ha volna Isten, hogyan kellene igazgatnia a világot.

Hol vannak a határok? Mi a mi belügyünk, és mi a külvilágra tartozó? Álságos volna, ha csak a szépet mutatnánk magunkról, de mi legyen nyilvános egyéni és egyházi életünkből? Ma szélsőséges ennek megítélése. Akiknek a szemérmesség ismeretlen vagy elavult fogalom, a hálószobájukat is nyilvánossá tennék, sőt büszkén mutogatnák. Mások túlságosan bezárkóznak, arról is hallgatnak, amit a közösség javára tesznek. Mi különbözteti meg az átláthatóságot az önmutogatástól? Hol találjuk a helyes egyensúlyt a kérkedés és titkolózás között?

Kinek gyónjuk meg bűneinket, gyöngeségeinket? „Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” (Jak 5,16) Nem a kívülállóknak, hanem az egyházon belülieknek, nem is a nagy gyülekezetnek, csak egy-két testvérnek. Isten előtt nyilvánvalók, hiábavaló volna takargatni. Ő látja, és hisszük, hogy mégis elfogad kegyelmesen. Krisztus megváltó szeretetével tisztogat, hogy meggyógyuljunk. Nyilvános magyarázkodás helyett, böjti elvonulásaink és imádságaink alatt újulhatunk meg hitelesen a Szentlélek erejével.