Honnan ered a régi tárgyak iránti szeretete?

Nekem ez a talentum adatott, hálás vagyok érte. Tinédzserként én a foci mellett árverésekre jártam. A családban nem volt ennek előzménye. Hét- vagy nyolcéves lehettem, amikor a nagyapám gyűjteményére – gyufacímkék, bélyegek, érmek – rácsodálkoztam. Ha ez nem Istentől ered, vajon miért érdekelne valakit ilyesmi gyerekként? Tizenéves koromtól hétvégenként aukciós kiállításokat látogattam, katalógusokat olvasgattam. Az, hogy ebből a szerelemből egzisztencia lett, a Gondviselés munkája.

Elkezdtem más irányú tanulmányokat is, de mindig visszatértem, mert rájöttem, ebben vagyok jó. Az egyetem elvégzése után megszereztem a becsüs képzettséget, majd galériavezetőként töltöttem több évet.

Mit ragadta meg a régiségekben?

Az ember alkotta szépség. Attól válik valami műalkotássá, hogy a háttérben ott a lélek, aki ezt átgondolta, megtervezte, kivitelezte. Egy laikus szemében talán csak ócska lom. Ezt a fajta szépséget meglátni, megkülönböztetni külön képesség, és hálás vagyok, hogy ezt megkaptam. Azért is, hogy módomban áll használni, kamatoztatni. Akkor válik Isten dicsőségére, ha ennek segítségével adni is tudok másoknak, a munkám által a szépre nevelhetem az embereket. Azért is hálás vagyok az Úrnak, amiért engedte, hogy ilyen korán elkezdjem, és végigjárjam a szamárlétrát. Ennél korábban nem is igen sikerülhetett volna, így még tanulhattam nagy öregektől. Találkozhattam olyan gyűjtőkkel, akik elbeszélték, milyen volt egykor Erdélyből az autó aljában elrejtve áthozni egy-egy műtárgyat. Ma már szabadok a határok, erre nincs szükség, mindenhez megszerezhető a szükséges kiviteli engedély. A rendszerváltozás idején alakultak a mai legismertebb galériák, az volt az Ecseri-piac, a pécsi régiségvásárok virágkora, ahol még a Seuso-kincsek is megfordultak. Sokat számított az is, hogy a Károlin igazi tudományos műhelybe kerülhettem, Csoma Zsigmondtól, Raffay Ernőtől rengeteget tanultam. A kezdetektől azokhoz az emberekhez ragaszkodtam, akiknek nemzetünk gyökerei, kultúránk eredete lényeges volt. Természetesen hozunk tárgyakat a világ minden tájáról, de nekem mindig az volt a fontosabb, ami magyar alkotók keze munkája.

Ki engedheti meg magának, hogy vegyen egy műtárgyat?

Azt szoktam mondani: lényegében mindenki, aki dolgozik. Hány olyan tárggyal vesszük körül magunkat, amelyben van valódi munka, minőségi anyag, befektetett órák? Szeretném az emberek szépérzékét formálni. Akár egy modern lakásban is elhelyezhető valami, ami egészen más, mégis odaillik. Az ezerhatszázas évekből származó bútort is beilleszthetjük a ma divatos környezetbe. Van, aki csak befektetési céllal keres műkincseket. Fájdalmas látni, amikor több nemzedéken keresztül megőrzött hagyatékot gondolkodás nélkül kiszórnak, mert nincs kötődésük hozzá. E problémák valószínűleg az oktatásban és a családi nevelésben is gyökereznek, de az ízlést lehet alakítani. Ezért is kell beszélni e tárgyakról, megértetni, mi miért ritka, mi mitől különleges. Egy bécsi galériát tekintek etalonnak: a tulajdon történelmük tárgyi emlékeit olyan színvonalon mutatják be, hogy aki meglátja azokat a kerámiákat, üvegeket, kedvet kapjon egyedi és értékálló tárgyak beszerzéséhez.