Első randira készülve általában kiteszünk magunkért. Megpróbálunk az átlagosnál kedvezőbben festeni és választékosan, magabiztosan fellépni. Mégsem véletlen, hogy nem az első randi után házasodunk össze – akármilyen jól szerepeltünk is.

Idő kell, amíg egymást megismerjük. És bár az imponál, amiben a másik jó, valójában nem az erősségek adják a kapcsolat alapját. Úgy tudok kapcsolódni valakihez, ha engedi, hogy a sebezhetőségét is lássam. Hogy mi zavarja, mitől mászik egyenesen falra, milyen helyzetben semmisül meg, milyen érzelmeket nem enged meg magának. Egy élére vasalt nadrággal nem lehet együttérzőnek lenni… Hideg. Élettelen.

Mint az első próbálkozások a mesterséges intelligencia által írott cikkekre. A szenzáció miatt mindenkit érdekelt, azonban kiderült: szívesebben olvassuk az embert, aki hibát vét, aki esetlen szófordulattal él, vagy nem rendeltetésszerűen használja az írásjeleket – de ember. Akinek van jobb és rosszabb napja, meg sok mindent hordoz magában a múltjából…

Bár ezeket rejtegetjük a leginkább, a sebeink által tudunk egymáshoz kapcsolódni, ragaszkodni, ezek által épül a kötődés. És mintha Jézus földi pályáján is ezt látnánk: annak az életébe tudott gyökeres változást hozni, akinek volt bánata, szégyene, takargatnivalója. És kiket bírált? Akik próbáltak tökéletes képet mutatni magukról, amelyet talán már maguk is elhittek. Akik sebezhetetlennek gondolták magukat, a törvény betartása miatt feddhetetlennek. Kíváncsi vagyok, vajon a feleségeik hogyan vallottak volna minderről… Mindenesetre hozzájuk nem talált kapcsolódási felületet Jézus, hogy magával vonja őket az üdvtörténetbe. Szemben a kiközösített paráznákkal és nemzetárulónak tartott vámszedőkkel, szakmájukban kudarcot valló halászokkal és útszélről összeszedett csonka-bonkákkal.

A héten több beszélgetésben szembesültem azzal az elvárással, hogy az egyházról jó képet kell sugallni. Statisztikákkal, kommunikációval, még a kérdések feltételével is. Összeszorult a gyomrom, mert már egy ideje foglalkoztat annak gondolata, hogy Jézus a sebzettségbe tud gyógyulást hozni. A betegeknek van szüksége orvosra. Ha Pál a bűnösök közül elsőnek mondja magát, mi, gyenge utódok mondhatjuk-e ennél többnek magunkat? És ha ezt mutatjuk is valaki meghatározhatatlannak (hívjuk társadalomnak), jaj, csak magunk el ne higgyük! Lovas András legutóbbi prédikációjában erre hívta fel a figyelmet: Isten egészen addig nem szerepelt cselekvőként az egyiptomi fogságban, míg a nép nem kiáltott hozzá. Ez a fordulópont. De kiáltunk-e, ha jó képet kell mutatni? Kiáltunk-e, ha a miénknek próbáljuk feltüntetni a húsos fazekakat? Gyógyulunk-e az ő sebei által, ha a sebezhetetlenség és feddhetetlenség toposzának hódolunk? Idegen ez attól, amit én olvasok és ízlelgetek a Bibliámból, vagy attól, amit a református lelkiségről tanultam!