(M)értékzavar

Az öncélúan túlzó szavak, kifejezések egész sorát vonultatja fel napjaink beszéde. Meghökkentő a jelentésbővülése például a királynő szónak: a szépségversenyek tudósításaiban – tekintet nélkül arra, hogy e rivalizálás nemzetközi, országos vagy csupán települési, intézményi rangú – szinte kötelező a médiában ez a megnevezés.

Hasonló mértéktévesztés az álompár megjelölés, főleg ha olyan „szerelmesekre” alkalmazzák, akik már egybekelésük idején összerúgják a patkót, vagy néhány hetes kapcsolat után szakítanak.

A jelentésbővülés netovábbja, hogy a média a sztár (’csillag’) kifejezést nemritkán olyan személyekre használja, akik csillagmérföldekre vannak e szó eredeti fogalmától (pl.: „az internet sztárja lett a tanárnak beszóló diákból”).

Meghökkentő fogalomzavarról tanúskodnak az efféle közlések is: egy celeb „filozófiája: a főiskolásokra ráfér az egészséges étel”. Fülep Lajost, Hamvas Bélát vagy Karácsony Sándort, ha élnének, bizonyára a sárga irigység emésztené amiatt, hogy e világrengető gondolat nem nekik jutott eszükbe…

Értékkáosz jele a zseni (zseniális) elcsépelt divatszóvá válása is. Néhány példa a mai zene világából: „Ez egy zseniális dal, remélem legalább a középdöntőig elmenetel” – olvasom a minősítést egy énekverseny egyik, az előadó által írott produkciójáról. „Szerintem ő egy zseni” – mondta egy énekesjelöltről az ügyeletes ítész. „Zseniális vagy, az egyik legjobb!” – hangzott az értékelés egy hasonló megmérettetésen. És alkalmazzák e két szót bárkire, aki épp valami(cské)t letett az asztalra. Kérdés: ha minden tekintetben kezdőket, például iskolás versenyzőt vagy a serdülőkort épp csak elhagyó, szárnypróbálgató írót zseniálisnak mond a véleményező, akkor milyen jelzővel illeti – csak néhány klasszikus magyar zene- vagy írásművészt említve – Bartók Béla, Fischer Annie, Simándy József vagy Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor teljesítményét, művét?