Az Úr győzelemre segíti népét Óg és királysága ellenében, majd itt is alkalmazzák a hadiátok vérengző eljárását (1–7). E győzelemmel a Jordán folyó keleti vidéke Isten népe tulajdonába kerül, és Mózes útmutatása szerint Rúben, Gád és Manassé fél törzse osztozik e birtokba vett területeken (8–17). Látható bizonyíték ez a többi törzsnek, hogy Istenük velük lesz a Jordánon való átkelés után is. Egyúttal megmutatkozik e leírásban a Biblia realizmusa. A Szentírásban nemcsak szép gondolatok vannak Istenről, hanem jelen vannak munkájának látható és kézzelfogható jelei is. Az a szeretet ér valamit, amely pohár vízzé, szelet kenyérré, segítő kézzé változik, mert Isten szeretete testté akar lenni egy-egy földrajzilag körülhatárolható gyülekezeti közösségben is. Mindez mutatja: Mózes vezetői megbízatása eredményes volt. Ezért érthető és megható, amint az élettől búcsúzó vezető azt kéri Urától, hadd mehessen át ő is a többiekkel a Jordánon túlra (25). A nép engedetlensége miatt azonban rá is megharagudott az Úr, ezért csak távolról, a Piszgá-hegy csúcsáról láthatja meg az országot (27). Utóda Józsué lesz, így váltja egymást múlt, jelen és jövő.

Lk 2,1–20

411. dicséret

Mózes hamarosan meghal, népe nélküle él majd az új földön tovább. Aggódik az övéi jövőjéért, ezért újra elmondja a pusztában született nemzedéknek azokat a parancsolatokat, amelyeket Isten kinyilatkoztatott neki (5). Ezek megtartásával maradhat meg Izráel Ura közelében, így maradhat „bölcs és értelmes” nép (6), amelynek kisugárzó ereje van a nemzetek körében. Ne feledjék tehát, hogy Egyiptomból szabadította ki őket az Úr. Emlékezzenek és beszéljenek erről fiaiknak, mert aki hallgat a múltról, annak nem lehet jövője (9–10). Emlékeztet az Istennel való döntő találkozásra a Hóreb (=Sínai) hegyénél. A lángoló hegyen nem láthatták az Urat, de hallhatták Igéit (11–14). Amit ő mondott, most azt adja Mózes tovább, mert az élő Isten élő Igeként volt és van mindig jelen. Nem emberi alakban mutatkozott meg, és nem köti magát képekhez. Ezért ha találkoznak majd történelmük során olyan népekkel, amelyek bálványszobrok formájában imádják isteneiket, ne tántorodjanak meg. A bálványképek kozmikus erők megjelenítői (16–19). De Isten nem világerő, nem imádhatják így az egyedüli Urat. Ő a mindenség ura és teremtője, aki a „nem létezőket” létrehívja (Róm 4,17). Így hívta el a semmi öléből választott népét is, és az így került vele párbeszédes kapcsolatba. Istenük, az elhívó szó a pusztai út minden egyes lépését velük együtt tette meg. Maradjanak hát hűségesek parancsolataihoz, mert e hűség a jövőjük záloga.

Lk 2,21–40

292. dicséret

Mózes arra int, hogy Isten otthonra találó népének együtt kell élnie másokkal. Ez már nem a pusztai lét, itt nincsenek vegytiszta területek. De éppen itt kell megmutatniuk Isten iránti hűségüket, ahol bizonyosan megkísérti majd őket a bálványok készítésének és imádásának divatja. A jövője felé első tétova lépéseit megtévő nép figyelmeztetést kap: vigyázzanak, mert az Úr féltőn szerető Isten (23), „emésztő tűz” (Zsid 10,31). Megbünteti őket, hűtleneket, a népek közé szórja (25–28), ahol kiélhetik bálványimádó hajlamaikat. Mózes Isten múltbeli és jövőbeni tetteiből szőtt emlékezése beleszövi ebbe a Teremtő alakította jövendőbe a reménység szálait: „De ha keresni fogod […] az Urat […], [ő] nem feledkezik meg az atyáiddal kötött szövetségéről...” (29.31) Így lesz megbonthatatlan egységgé múlt, jelen és jövendő, hogy a kétségbeesés órájában emlékezhessenek az élő és szabadító Istenre. Nem feledhetik el, hogy egyedül az Úr az Isten, nincs más Isten rajta kívül (35), sem az égben, sem a földön (39). Ez a jövőt építő emlékezés a mindenkori hit alapja.

Lk 2,41–52

447. dicséret

A tízparancsolat mértékadó mondata így hangzik: „Én, az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről...” (6) Mindaz, amit az Úr közölni kíván népével, vagy amit tenni akar vele, e mondatban sűrűsödik egybe. Isten az „őskezdet”, aki tetteiben elrejtőzve tárja fel önmagát övéinek. Ez az egyedül tőle származó ismeret adja az ő népének a többiek közötti különleges méltóságát (vö. 3Móz 20,24). Ez az ismeret az egyiptomi szabadulás és a törvényadás alapja, mert törvénye csak szabad népnek lehet. A rabszolga kényszer alatt áll, parancsot teljesít, a szabadságban viszont rendezőelvre van szükség. Isten népe számára a tízparancsolat ez a rendező elv, az Úr előtti élet „ősrendje”, amely kijelöli az Isten iránti tiszteletadás formáit, és meghatározza az emberért vállalt felelősség köreit. Ma mintha érvényét veszítette volna a „tíz Ige”. Nem arról van szó, hogy újra és újra megszegjük. Ilyesmi mindig előfordult. Hanem: érvényessége lett vitatott, a régi világ ósdi rendjének tekintjük. Isten mindenkori népének felelőssége, hogy a tízparancsolat maradandó érvényessége az új nemzedékek számára is nyilvánvaló legyen. „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat.” (Jn 14,15)

Lk 3,1–20

390. dicséret

Már a megelőző szakasz utalt arra: a tűz lángjából szóló Úr és a nép között ott állt Mózes, mivel annyira félelmetes és elviselhetetlen volt emberi oldalról nézve Isten közelsége (5). Az életveszélyt elkerülendő kérik most a törzsi vezetők és a vének Mózest, a továbbiakban ő közvetítse nekik Isten szavát (27). Így lesz Mózes Isten jóváhagyásával (28) közbenjáró a Teremtő és népe között. Ő közvetíti az Úr minden törvényét és parancsolatát, hogy elkötelező erővel tanítsa akaratát a népnek. Isten kinyilatkoztatása ugyanis elsősorban „tanítás”, élő és ható beszéd, amely megmozgatja az emberi elmét, azután megszólítás, mert kér tőlünk benne valamit, és végül parancsolat, amelyben megmutatkozik Urunk kizárólagos hatalma. Izráel itt Isten mindenkori népének a mintaképe, amely kész a kinyilatkoztatott Igét az élő Isten szavaként elfogadni, azt az új életkörülmények között teljesíteni (32). Ezáltal lesz ez az Isten színe előtt megálló nép valóban az ő népévé.

Lk 3,21–38

444. dicséret

Mózes nagy pedagógiai és katechetikai programhirdetésének kiindulópontja a szép hitvallás: , Halld meg, Izráel: az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!"(4). Istennek ez az egyedülisége viszont kizárólagos, teljes önátadást kíván népétől: ,Szeresd azért az Urat [...] teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!" (5) Ez a személyes kapcsolat a hívő, imádságos élet alapja, mert minden imádság lényege az a hit, hogy Istenünk megszólítható. Az Úr igaz tisztelete az emberszívben formálódik, külső nyomás és büntetés nélkül. E bensőséges viszonyból indulhat el Isten Igéje a maga idői és téri honfoglalására (6–9) a következő nemzedékek életében (7). Ennek módja az ,ismételgetés", amely nem csupán módszer, hanem életgyakorlat, amely minden „útjára” (7) elkíséri a hívőt, átszövi mindennapjait. Így lesz a család a hitoktatás bölcsője, a szülő a gyermek első hitoktatója. A környező népek sok istenségben hívő világának hullámverésében rendületlenül áll ez a hitvallás, amelyet Jézus Urunk az első és legnagyobb parancsolatnak nevezett (Mk 12,29k). De nemcsak arról szólt Mózesnek az Úr, mit és hogyan kell az övéinek hinnie, hanem arról is, mi vár rájuk az új hazában, hogyan kell ott az ő akaratának megfelelően élniük (10-19). Isten kegyelmes egyiptomi szabadítására népének egyetlen hiteles válasza az engedelmes élet lehet (20-25). Mert hiába ismételgetjük a parancsolatait, ha azok nem válnak éltető erővé.

Lk 4,1–13

715. dicséret

Isten és népe közös történetének egyedüli garantálója a szabadító Úr, a történelem ura. Az atyákkal kötött szövetségének alapja a népe iránti szeretete, amely érvényes ma is: ő megtartja szövetségét ezer nemzedéken át mindazokkal, akik szeretik őt (7–10). A fiak holnapjának alapja tehát az atyák tegnapjában rejtezik, mert Isten új és új lehetőséget ad népének a szövetség megerősítésére. Csak az ő népeként lesz az utódoknak jövendőjük a megígért földön. Ezért Isten választott népeként nem keveredhetnek az ott lakókkal, amelyekből hetet név szerint is felsorol Mózes (1–2). Nem köthetnek velük szövetséget, nem házasodhatnak közülük valóval, a pogány bálványozás minden emlékét rombolják le (6). A kiválasztás kötelez! De aki hűséges, azt bőséges földi áldásokban részesíti az Úr (12–16). Ha pedig csüggedés venne erőt rajtuk, látva az ellenség nagyságát és erejét, emlékezzenek arra, miként bánt el Isten a hatalmas fáraóval (17–26). Ezért új ismeretre van szükségük: „Tudd meg […], hogy a te Istened […] állhatatos Isten...” (9) Ez új reménységet ad: ő megtartja az atyákkal kötött szövetségét, „szeretni fog és megáld” (13). E kettő pedig új engedelmességre képesít: „Tartsd meg tehát azokat a parancsolatokat […], amelyeket én parancsolok ma neked...” (11)

Lk 4,14–30

447. dicséret