„Ékes korona az ősz haj, az igazság útján található” (Péld 16,31).

„Az ősz ember előtt kelj fel, és becsüld meg az öregembert! Félj Istenedtől: Én vagyok az Úr!” (3Móz 19,32).

Hajdan a vének tanácsa döntött a fontosabb kérdésekben, ma már nincsenek vének, pontosabban vannak, csak nem tekintik őket annak.

Manapság nem vesznek tudomást az öregedésről, tabutémává vált, illetlenségnek számít bárkinek a korára utalni, vannak fiatalító műtétek, amelyek során szinte kortalanná válik az ember. Hitvesem a hölgyek rendes szokása szerint hosszú éveken át festette a haját, majd kérésemre nehezen ugyan, de vállalta az „ékes, szép koronát”, őszülő haját. Némelyek megdöbbentek, csodálkoztak rajta, de később elismerték, mennyivel jobban áll neki az ősz haj – szinte megfiatalítja, pedig Henriette nem tett mást, csak vállalta a korát.

A közhangulat nem kedvez az időseknek abban sem, hogy el tudják fogadni az öregséget, netán egy kicsit meg is tudják szeretni azt. De mi az, ami szerethető benne? – kérdezhetné bárki. A testi gyöngeség, a feledékenység, a kisebb-nagyobb fájdalmak és betegségek nyilván nem szerethetők, inkább csak elviselhetők. Így vall ezekről a nemszeretem napokról a Biblia bölcse, a prédikátor: .Akkor reszketni fognak a ház őrei, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton” (Préd 12,3–5a). Azonban ha a test erőtlen is, a lélek és a szellem még jól működhet. Az öregség csendje, nyugalma és békéje semmihez sem fogható kincs ebben a nyugtalan, zsizsegő világban.

A fiatalabb generációknak, akik akár napi tíz-tizenkét órát töltenek munkával, nem adatik meg az, ami az időseknek, tudniillik az önrendelkezés joga, a szabadság mámora. Az öregség egyik legnagyobb vívmánya a szabadság, a felhalmozódó „énidő”, amely jó lehetőséget kínál rendezni végre a saját és a közös dolgainkat, kalandozni a múltban, vagyis emlékezni, leltárt készíteni, megbékélni és elengedni mindazt, ami lehúzná, szárnyaszegetté tenné a lelket. Mindehhez bölcsességre van szükség, „a bölcsesség kezdete pedig az Úr félelme”.

A múltunkat Isten kezében tudhatjuk, azonban a múltnál fontosabb a jelen, a jelenlét saját életünkben, amikor Isten öreg vagy öregedő gyermekeiként naponta rácsodálkozunk mennyei Atyánk ajándékaira, hálát adunk a teremtett világ szépségéért, önmagunkért és a jövendőért, a gyermekeinkért és unokáinkért. Ha így teszünk, valószínűleg nem leszünk elviselhetetlen, szerethetetlen, folyvást zsörtölődő öregek, inkább Isten szerethető, idősödő gyermekei.