Az erdélyi Mezőségen nőtt fel, mi vonzotta el onnan?

Nem a karriervágy. A kolozsvári protestáns teológia elvégzése után nyomban a Délvidékre mentem lelkipásztori szolgálatra. Összesen tizenhét évet töltöttem ott.

Így még cifrábbnak tűnik a helyzet…

Hitfelfogásom egyik sarokpontja, hogy abban az élethelyzetben leszünk igazán boldogok, amelyet Isten készített el nekünk, ezért az ő akaratát kell tudakolni. Kolozsváron közgazdasági középiskolába jártam, amikor az ifjúsági bibliakörömben megértettem, hogy nekem Isten és az emberek szolgálatába kell állnom. Végzős voltam a teológián, amikor egyszer a Délvidékre kirándultunk. 1994-ben már érződött a délszláv háború előszele. Egy helybéli mondta, hogy ott még nagyobb lelkészhiány van, mint Erdélyben, nagyon várnának fiatal lelkészeket. Hívtak, menjek segíteni. Meredek ötletnek tűnt, mégis tartósan foglalkoztatni kezdett. Szüleim megrémültek, hogy én lemennék oda. Sokat imádkoztam, adjon az Úr konkrét Igét, hogy a döntést véglegesen meg tudjam hozni. Végül megkaptam egy hitmélyítő konferencián Ábrahám kihívását. „Menj el földedről rokonságod közül […] arra a földre, amelyet mutatok neked! […] és áldás leszel.” Ez minden ellenállást szétbombázott bennem, másnap jelentkeztem az erdélyi püspöknél, hogy lemennék egy-két évre. Csiha Kálmán igazi lelki ember volt, megértette a szándékomat, igei útravalót adott, ott volt a beiktatásaimon.

A háborút hol élte át?

Bácskossuthfalván töltöttem egy évet, majd Szabadkára és hét szórványgyülekezetébe helyeztek, ahol végül tizenhat évet töltöttem. Ott éltem át a háború, illetve a bombázás közelségét, a férfiak elvitelét, a végén a rendszer bukását. A háborúban nagyon összeforrtam a gyülekezettel. Megharcoltam magamban, hogy a pásztor nem hagyhatja el a nyáját… Közben Kecskeméten lelkigondozói képzést végeztem, Szabadkán pszichodrámát tanultam, mert nem voltak eszközeim arra, hogy egy-egy bonyolultabb lelki beszélgetést levezessek, válságos élethelyzetben segítséget nyújtsak, akár a háború hozta traumák miatt.

Miért jött el onnan?

Elfáradtam érzelmileg azokban az intenzív időkben, a dupla kisebbségi helyzetben, az ottani egyházi élet szűkösségében. Ráadásul már rég megszülettek a gyermekeink is. Úgy éreztük, váltanunk kell, 2013-ban költöztünk. A tolnai Nagydorog gyülekezetének presbiterei megtudták a váltási szándékunkat, elhívtak.

Százezres városból egy alig háromezer lelkes faluba?

Jó volt a természetközeliség, az egyszerűség. Felszabadító, hogy Magyarországon az egyházi világ sokkal tágasabb, színesebb, táplálóbb. A kollégák panaszkodnak az egyházra, nekik természetes a sok jó – a hittankönyvektől az infrastruktúráig és a szervezettségig –, én az előzmények után jobban megbecsülöm.

Van elég fiatal?

Általában hamar eltűnnek a képből, a saját iskolás gyermekeim is kollégiumban vannak Bonyhádon. De lélekben át kell állítani magunkat: azt keressük, ami itt, a jelenben ránk bízatott. Ugyan a nagyifis korosztály már jórészt hiányzik, de meg tudtuk erősíteni a kisifiseink kakaózós gyermekklubját. Az egyetemisták, a fiatal házasok, az értelmiség jó része szintén elvész Nagydorog számára, mivel a közelben nincs továbbtanulási lehetőség, elég munkahely. Viszont megláttuk, mi mégis az erőssége ennek a közösségnek. Például, hogy vidéken egy gyülekezet tagjai eleve könnyen tudnak kapcsolódni egymáshoz. Kisköri alkalmaink, rendezvényeink népszerűek.

Sikeres lelkipásztornak tartja magát?

A siker itt az, amikor visszacsatolást kapok arról, hogy jelen vagyok, elérhető vagyok az emberek számára. Például, amikor bementem a boltba, egy fiúcska – aki majdnem magasabb, mint én – megörült nekem, mert egy betegség miatt kis ideig nem láthatott. Odafutott, kedvesen átölelt, lelkesen azt mondta: „De jó a hittanóra!” Máskor meg valaki megállított az utcán: ugye tudom, hogy neki én vagyok a kedvenc lelkésze… Mert velem folytatott olyan lelki beszélgetéseket, amelyek neki sokat jelentettek. Olykor tudunk úgy adni, hogy az emberek lelkében keletkezik valami lenyomata a mi jelenlétünknek, akik Jézus Krisztust és őket igyekszünk szolgálni