Sok évszázaddal Mózes után élt egy pogány uralkodó. Félelmetes világbirodalom ura volt. Egy alkalommal az Úrnak szentelt kelyhekből borozott ágyasaival. Ekkor mindenki döbbenetére írás jelent meg palotája falán (Dán 5). „Mené mené tekél ú-parszín” – szólt a szöveg, vagyis Isten számba veszi, megméri és könnyűnek találja Bélsaccart és országát. Számára a rejtélyes írás az ítélet pillanatát hozta el. A ma olvasott szakasz azonban nem megítél, hanem egy gondosan elkészített mentőövről szól. A kőtáblákra írt tíz Ige a szent láda mélyén pihent. A törvény, amelynek rendelkezéseit fejezeteken át rögzíti a most olvasott bibliai könyv, terjedelmes (5Móz 12–26), ebből épp csak Izráel királya remélhetett személyes másolatot (17,18). A kövekre felírt szavak viszont mindenki számára láthatók. Isten hozzáférhetővé akarta tenni törvényét, ő így óvja meg mindenkori népét a tudatlanságból fakadó vétkektől. Nekünk kezünkben a Szentírás: nem mondhatjuk, hogy nem ismerjük Urunk akaratát! De eljön majd az a nap is, amikor Isten törvénye nem pergamenre, nem könyvek lapjaira és nem is kövekre íratik, hanem az emberi szívbe (Jer 31,33). Akkor majd a falakon váratlanul megjelenő betűk sem töltenek el félelemmel senkit.

Lk 9,18–22

325. dicséret

Széteső kapcsolatok korában élünk. Összekülönbözünk politikai kérdések miatt, kényszeresen választunk oldalt, aztán gyorsan váltunk, cserélünk, és ugyanilyen ütemben engedjük el azt, aki valamikor hozzánk tartozott. Az örök változás eredményeként bizonytalanul bolyongunk akkor is, ha minden adott a nyugodt, kiegyensúlyozott élethez. A ma olvasott áldásígéreteket a legtömörebben így foglalhatjuk össze: ha hűségesen ragaszkodsz az Úrhoz, biztonságban és nyugalomban élhetsz. Ez a néhány vers a jövőre tekint. Mintha azt mondaná Isten: tudom, mi vár rád, ha átkelsz a Jordánon. Isteneket találsz ott, egy új kultúrát, és ez csábító lesz. Ragaszkodj hozzám! Hidd el, megadom mindazt, amire szükséged lesz! Több ez, mint az anyagilag kiszámítható élet ígérete. Aki elkötelezi magát az Úr mellett, az számíthat az Istennek átadott élet minden megtapasztalható áldására. Így élhetünk szent, vagyis az Úrnak elkülönített nép tagjaként. A széteső kapcsolatok korában ez az ígéret emlékeztessen bennünket: Urunk soha nem akart eltávolodni övéitől, az ő terve olyan harmonikus kapcsolat, amelyben az ember Istenre nyitottan éli meg emberségét; ő, az Örökkévaló pedig kiterjeszti áldásait az embervilágra.

Lk 9, 23–27

774. dicséret

Az engedetlenség kultúrája. Mintha tömegek rekedtek volna meg a kamaszos dac állapotában. Nem szeretünk engedelmeskedni. Gyengének tűnik az engedelmes ember, rosszabb esetben szolgalelkűnek. Keressük a nekünk szimpatikus, igényeinknek megfelelő barátot, társat, főnököt; aztán idővel ugyanilyen Isten után kezdünk vágyakozni. Keveset követeljenek tőlünk, sőt: fogadjanak el úgy, ahogy vagyunk. Az alacsony követelményszintre készségesen mondunk igent, idővel azonban megérezzük az elvárások nélkül megteremtett kapcsolatok gyengeségét. Leszállított igényekkel akarunk találkozni, kevés energia befektetésével próbáljuk megúszni életünk viharait, csakhogy az ímmel-ámmal, félgőzzel élt kapcsolatok gyenge köteléket eredményeznek. Isten szövetsége azonban döntést kíván, az Úr teljes engedelmességre hív. Elolvasva mai Igénket elborzadunk: Isten képes lenne ennyi rosszat szabadítani engedetlenné váló népére? E szavakból a kinyújtott karral közeledő, áldani akaró Urat kell felismernünk. Ő mindent megtett értünk, és válaszul engedelmességet vár. Hálaadó szívvel köszönjük meg, hogy Isten súlyos szavakkal döbbent rá bennünket az engedetlenség, a félszívűség, a szövetségszegés következményeire.

Lk 9,28–36

445. dicséret

Mózes könyvei legnagyobbrészt a szolgaságot maga mögött hagyó Izráel történetét és törvényeit tárják elénk. Isten népe fájdalmas tapasztalatokra tett szert Egyiptomban: megtanulta, mire számíthat idegen, elnyomó hatalom uralma alatt élve. Aztán elindult a bolyongás pusztája felé, és minden lépéssel halványulni kezdett az elszenvedett szolgalét emléke. Elfogadták Istenük szabadítását, de a törvény adta keretek vállalása már nehezen ment. Ugyanezt az utat járja be időről időre a bűneiből megváltott keresztyén ember is. Jézus Krisztus Megváltó Urunk – nemcsak megváltónk, de életünk Ura is! Kell nekünk a Megváltó, aki kiragad a szolgaságból, de hogy úr legyen valaki felettünk, azt nagyon nem szeretnénk. Csakhogy a váltságműből nem csipegethetjük ki a szimpatikus darabokat. Jézus Krisztus Megváltó Úr. Megvált bennünket a bűn és halál rabságából, a nyomorúságból, mi pedig hálából átadjuk neki megváltott életünket. Isten népe előtt újra és újra fel kell eleveníteni az Úrtól távolodó élet fenyegető veszélyeit. Akarsz újra idegenek uralma alatt élni? Vissza akarsz csúszni a szolgaságba? Ha nem: ragaszkodj az Úrhoz. Egyébként pedig: próbálkozni szabad. Senkinek sem kötelező az életet választani.

Lk 9,37–45

472. dicséret

Nem szívesen nézünk szembe a kérdéssel: miért kellene ragaszkodni Isten szövetségéhez? A minket körülvevő világ annyi egyéb lehetőséget kínál! Méltatlan felvetés, hisz megszoktuk, hogy keresztyének vagyunk. Megszoktuk az igeolvasást, az istentiszteletre járást, ez életünk természetes része, de ne feledjük: Isten a pillanatnyilag őt követő népet szembesítette a szövetség megtartásának igényével. Minden nemzedéket emlékeztetni kell Isten megtapasztalt ajándékaira! Amikor gyülekezeteink, iskoláink, szociális ellátórendszerünk terhe csüggeszt, emlékezzünk: e munkaterületek Isten áldásának látható jelei! Évtizedekig senki nem gondolta, hogy a következő nemzedéknek ilyesmire lesz gondja. Mindent Istennek köszönhetünk, aki titokzatosan munkálja a jövőt és áraszt el ajándékaival. Az Úr azonban nem mindig adja meg az értelmes, belátásra képes szívet, a látó szemet, a halló fület (3). Nem tanul az ember a csapásból, az áldásból sem. A belátás, Isten titkainak megértése csak az Úrban bízó élet számára lehetséges, ahogy a zsoltár mondja: „Tégy értelmessé, hogy megfogadjam törvényedet, és megtartsam teljes szívvel.” (Zsolt 119,34) Istentől nyert értelemmel lehetünk tudatos, gőgtől mentes keresztyének.

Lk 9,46–48

825. dicséret

Élet és halál képeinek felvillantásával az Ige utat mutat. A döntés mindig a miénk, az Isten útján járó ember azonban élni fog (16). Ez a bibliai szakasz köszön vissza Jézus széles és keskeny útról szóló mondásában (Mt 7,13–14); bármennyire kényelmes is a széles út, az életre csak keskeny párján át lehet bemenni. Mai fejezetünkben az elhatározás kerül középpontba: az Urat szerető, hozzá ragaszkodó ember választhatja az életet (20), még akkor is, ha előzőleg kudarcot vallott. Óriási ajándék ez! Isten számol az ember gyarlóságával, ennek ellenére nem zárta el az életre vezető utat, hanem feltárta a megtérés lehetőségét népnek és egyénnek egyaránt. Az ember megváltoztathatja élete útját, Isten pedig helyesli, sőt akarja ezt a változást! Nem kell kényszerűségből a nekünk szánt útról letérve bolyonganunk időtlen időkig, halálig, az elénk tárt világos Ige akár ma is elérheti szívünket. Megszoktuk, ha valahonnan kiesünk, valakinek elveszítjük a bizalmát, a kapcsolat örökre véget ér. Mai szakaszunk jó hírt közöl: Istennél ez nem így van! Az ember megjobbíthatja élete útjait; a ránk váró, igazi atyai házba mindig megtérhetünk.

Lk 9,49–56

37. zsoltár

„A hit tehát hallásból van” – valljuk Pál apostollal (Róm 10,17). Hallásból, mondja ő, mai Igénk centrumában viszont elsősorban az Isten kijelentését tartalmazó könyv leírásának kötelezettsége áll. Mózes már a következő nemzedékre tekint: mi lesz a törvény Igéinek, Isten szavának sorsa, ha az Urat a pusztában követő generáció elmegy a minden élők útján? Sok idősödő, Isten ügyét aggodalommal szemlélő hívő lélek kérdése azóta is, kire bízza a féltve őrzött, cserépedénybe rejtett kincset (2Kor 4,7). Mózes utódjának, Józsuénak kijelölése biztosíték az Ige megőrzésére, az írott törvényt azonban Mózes nem politikai utódjára, a honfoglalást levezénylő harcosra bízta, hanem a papokra (9). Ez a mai szakasz leckéje a mindig soron következő nemzedéknek: Isten legféltettebb kincseit a neki szentelt szolgákra és nem politikusokra bízza! Viszont a hit hallásból van, így hirdette már Mózes is, mi másért követelte volna meg a könyv felolvasását? Valljuk, írott és hirdetett Ige által ér el bennünket az Úr, így tanulják meg nők, férfiak, gyermekek és jövevények félni és szeretni őt, a megelevenítő Istent. Olvassuk a Szentírást naponként, és hallgassuk a hirdetett Igét, amikor csak tehetjük! Jó istenfélelemben élni.

Lk 9,57–62

822. dicséret