A február 9-én kezdődő házasság hete jelmondata: „Beszélgessetek a házasságotokért!” Mindegy, hogy miről, csak többet beszélgessünk?

Szőke Etelka: Sok esetben kifejezetten keveset beszélgetnek a házastársak, és amikor mégis, a dialógusaik többsége nem egyéb, mint pánikreakció, kirobbanás, védőrendszerek egymással szembeni működtetése vagy puszta ventilálás. Nincs bennük megosztás, nem mennek le kellő mélységű szintre.

Párterapeuták jellemzően azt ajánlják, tűzzünk ki egy hétközi napot, szenteljük annak egy késő délutáni vagy esti egykét óráját a szeretetteljes társalgásnak, és az ne a gondokról szóljon…

Szőke Attila Szilárd: Először is szögezzük le: az jó, ha rendszerszerűen is belekerül a hétköznapokba az odafigyelés a házasságunkra. Mivel a legfontosabb barátom a házastársam, ez kijelöli a feladatot. A szimpla barátságot is igyekszem ápolni. Te, figyelj már, mondjuk a barátunknak, egy hete fel se hívtál, a végén meg fogok sértődni, pedig csak tudni akarom, mi újság van veled, és én is hadd meséljek, velem mi van. Küzdenünk kell azért, hogy valóságos időket szakítsunk ki a házastársi kapcsolat ápolására. A srácokkal is elmegyek, akár szombat hajnalban, focizni, a szomszédot is meg hallgatom, de úgy gondolkodni, hogy a házastársi kapcsolat „nem kér enni”, vagyis annak karbantartására nem kell külön figyelmet fordítani, mert a másik úgyis itt él velem fizikailag, nagy tévedés. Ennek – inkább előbb, mint utóbb – távolodás a következménye. Ha pedig akut problémák jelentkeznek, legyenek kívülről hozottak vagy a másikkal, magunkkal kapcsolatosak, ezeket adott esetben be kell engednünk azokba a beszélgetésekbe is, amelyeket gondtalannak terveztünk. Mert hát kivel osszam meg azt, ami éppen erősen foglalkoztat, hat rám, ha nem a párommal, a legjobb barátommal? Például: ki vagyok én egy aktuális problémával megterhelten, még ha az Isten tenyerén vagyok is? Lehet, hogy abban a helyzetben épp egy szétesett ember. Elmehetek helyette valamikor pecázni, hogy saját magam, egyedül próbáljam meg rendezni soraimat, és kifújjam magamat, de hát nem arra valók a barátságok is, hogy a gondjaimat megosszam? Spurgeonnek igaza van, a megosztott öröm kétszeres öröm, a megosztott fájdalom fél fájdalom.

Etelka: Persze van olyan helyzet, amikor egyszerűen leterheltek vagyunk, és mindkettőnknek olyan jólesik ezt félretenni, és közösen sétálni egyet vagy vacsorázni valahol… Vele vagyok, feltöltődöm… De ha bármi okból az egyik vagy mindkettő lelkileg van megterhelve, elakadva, akkor jó, ha azt minél előbb érdemben megosztjuk egymással. Azok, akik biztonságosan kötődnek a másikhoz, meg is találják ennek a helyét, idejét