Mennyi szép festmény lóg a nappali falán!

Nagymamám alkotásai, aki festőművész, rajz- és kézimunkatanár volt, nagyapám pedig szobrász, aki az első világháború után ötévnyi szibériai fogságból menekült meg csodával határos módon. Két nővérem van, gyerekkorunkban nagy biztonságot jelentett nekünk, hogy nagymama mindig otthon volt. Megtanított minket a háztartásbeli dolgokra, beszélt nekünk árnyról, fényről, méretarányról. Szüleim mindketten mérnökök, így az alkotás mellett vérünkké vált a fizikai munka megbecsülése, a szép és értelmes tárgy létrehozásának folyamata. A kézügyesség mellett az olvasás, a játék, a zene is fontos érték számomra.

Gondolkozott a művészi pályán?

Hogyne, balett-táncosnő akartam lenni. Mámorító érzés a zenével való harmonikus együtt mozgás. Nem voltam tehetségtelen, de kegyetlen ez a hivatás, ahogyan minden művészi pálya az. Később regényírónak is készültem, aztán magyartanárnak. Érettségi után nem volt kedvem tanulni, romantikára, táncra, zenére vágytam. Édesanyám bölcsen azt tanácsolta, az idegrendszeremnek szüksége van az ötéves stúdiumra, csináljam végig, utána pedig bármi lehetek még. Így értem végül a nyelvtanításhoz, mert korábban voltak már sikereim magántanítványokkal.

Miben áll a tanári hitvallása?

Még a Baár–Madas igazgatójaként fogalmazta meg Bibó István a pedagógiai programunkban, hogy a gyerekekben a szellemi és a lelki állóképességet kell erősíteni. Ez mindenhol feladat, különösképpen az egyházi iskolákban. Isten Igéjének hirdetésén keresztül megoldásorientáltságot tanítunk, a terhek elviselésében pedig nélkülözhetetlen segítséget ad a műveltség. Hálás vagyok a családi háttérért, amely fölszerelt az értékek láttatásának képességével. Az otthonról hozott eszközökkel a gyerekek elé tudom vinni az életörömöt és munkakedvet egy negyvenöt perces órában is. Az embernek szeretnie kell az életet és a munkáját, mert azzal fog kedvet adni a következő nemzedéknek, hogy ők is szeretettel és lelkesedéssel végezzék a feladataikat. Azért vagyunk itt, a földön, hogy a teendőinket igényesen, isteni összeköttetést közvetítve végezzük el, ami valódi belső örömöt és elégedettséget ad.

Különleges a keresztneve.

A finn származású keresztanyám, Outi Karanko után neveztek el, édesanyám egyik legjobb barátnője volt. A hatvanas években egy finnországi magánépítész-iroda pályázatát elnyerve édesanyám két évig kint élt édesapámmal és idősebbik nővéremmel, én is majdnem ott születtem. Nagy baráti körre tettek szert, s miután hazajöttünk, éveken keresztül minden nyáron jöttek hozzánk onnan látogatók. Néha édesanyám viccesen finnül ébresztett minket reggel, több finn szófordulat gyerekkorunk óta szállóigeként él a családban.

Később is sokat utaztak?

Igen, az egyetem alatt néhány hónapot Londonban és az USA-ban dolgoztam. Talán a legmeghatározóbbnak azonban azt mondanám, amikor ötéves koromban édesapám hároméves szerződéssel munkát kapott az ENSZ egyik szervezete révén Szudánban, hogy megtervezze egy település kertészetéhez tartozó víztározókat. A hetvenes években hihetetlen nehézséget jelentett három kisgyerekkel egy szalmakunyhós faluban élni, ahol olykor mérges kígyót találtak az ágyban. Fél év után mindannyian súlyosan megbetegedtünk, idő előtt haza kellett jönnünk. Nagyon nehezen jöttek rá a diagnózisra – bilharzia –, itthon nem is volt rá megfelelő kúra. Csodával határos módon engedélyt kaptunk, hogy a belgiumi Antwerpenbe utazhassunk kezelésre. Első alkalommal az alagsorban, a hullaház melletti kórteremben helyeztek el minket… Rendkívül erős gyógyszereket kaptunk, de mind az öten életben maradtunk. Megéltük, hogy az Úristen a rosszból is jót tud hozni, nincs olyan lehetetlen helyzet, amelyből ne lehetne felállni az ő segítségével. Csodálatos dolgok, életre szóló barátságok származtak ebből az időszakból, és nagyon erősen gyökerezik mindnyájunkban a meggyőződés, hogy Isten a halál árnyékának völgyében is megtartja az övéit.