A világ keresztyéneinek számottevő része máig földművelésből él. Református népünk is évszázadokon át természetes módon értette a Szentírás mezőgazdaságra utaló képeit. Mindenki tudta, mit jelent a konkoly a búza között, és senkinek sem okozott nehézséget felidézni egy magvető alakját. A városokban élő keresztyének nem kötődnek földhöz és jószághoz, így bibliai jelenetek és mondások tucatjai távolodtak el tőlünk. Heti bibliai olvasmányaink visszatükrözik az ősi, elveszni látszó tudást.

A Péld 24,30-34 a lusta gazdát állítja elénk. Földjét veri a gaz, se gondosság, se jövőbe tekintés, csak halogatás. Az ilyen ember kicsit tovább alszik, mindig ráér, míg egészen elszegényedik. Lustasága nem egyszerű semmittevés, hanem rombolás – felemészti, amije van. Vele ellentétes a 27,23–27 gondos gazdája. Ez az ember egyenként számontartja juhait, tudja, mennyit ér a kecske és mennyit a bárány, begyűjti a takarmányt, és figyeli a zöldülő füvet. Ő azt is tudja, vagyonát nem értelmetlen kincsekbe kell fektetnie, nincs az az ékszer, amely ,nemzedékről nemzedékre" megmaradna (27,24). Nyájai szaporodnak, az élet körforgása a nehéz esztendők ellenére is évente feltáruló lehetőséget jelent számára.

A fenti szakaszok nem csak a , jó gazda szeme hizlalja a nyájat" igazságát ismételgetik. Mély metaforák ezek. A mezőgazdasággal összefüggő mondások az uralkodók fiatalkori képzését szolgálták. Leendő királyokét és főtisztviselőkét, akik nagy valószínűséggel soha nem izzadtak az eke szarvánál, és nem vesződtek szanaszét szaladó kecskegidákkal, azonban az emberi társadalomban is megfigyelhetők ugyanezek a törvényszerűségek.

Mindenütt kifizetődő a gondosság, a következetesség és a bölcs előrelátás. A hivatásként végzett munka a jövő alapja, a lustálkodásban kedvét lelő ember pedig sehol sem lesz a főnök kedvence.