„Kicsi katicabogár, gyere, itt az ujjam vége...” – zengjük az újpesti gyülekezet termében, a gyermek-istentiszteleten Ilike nénivel. Kedves hangja szeretettel vezeti az apróságok bukdácsoló énekét. Hirtelen vágás: ugyanitt jól titkolt irigységgel hallgatom a karácsonyi ünnepségen hegedülő, fuvolázó, trombitán játszó gyerektársaimat. Szép kis arcukon fénylik a koncentráció, büszke szüleik meghatottan figyelik a műsort.

Újabb snitt: a gyülekezet énekkarában próbálok lépést tartani az aranytorkú ifjúsággal. Inkább csak öröméneklés ez részemről, mint valódi produkció, igyekszem beolvadni a „közösbe” elbújni a legszebb hangú lányok csilingelő szopránja mögé. Ismét felugrik egy emlék: hűvös falú vidéki templomban játszik az orgonán az unokatestvérem.

Nem ismerem a darabot, csak azt érzem, hogy a gyomrom összeszorul, és a felfelé szálló, fenséges dallamok kicsalogatják a könnyeimet. Szégyenlős tiniként örülök, hogy az üres templomban senki sem látja, mennyire meghatódtam. Mindig is sajnáltam, hogy nem kerültem be a zenét értő és magas szinten művelő fiatalok közé.

Ábrándos kislányként sokszor elképzeltem, hogy mint a romantikus filmekben, egyszer majd nekem, csak nekem játszik zongorán egy fiú. Vagy éppen én játszom másoknak, a kezem könnyedén repül a fekete-fehér billentyűsor felett, különleges és népszerű vagyok, pont olyan, mint akikre úgy felnézek a tehetségükért. Ugyan még valamikor általános iskolás koromban nagy könyörgések árán beírattak a szüleim zongoraórára, de nem voltam kitartó, és a klimpírozó kisdiákoktól elfásult Vera néni sem segített igazán megszeretni Bartók Mikrokozmoszát.

Később elirigyeltem a fuvolatanulást egy másik unokatestvéremtől, de szerencsére édesanyám nem dőlt be lelkes ígérgetésemnek, és nem finanszírozott egy újabb kiábrándulást a lányának. Szolfézsra is jártam, de nem sok maradt meg az ott tanultakból, a kottát csak szegről-végről ismerem, kis templomunkban csupán letörölgetni tudom a harmóniumot is, amikor odajutok a takarításban.

Mindent összevetve nem a Zene a hibás, hogy a kapcsolatunk nem hozott gyümölcsöt az évtizedek alatt. Így aztán megmaradt nekem a zenehallgatás és a művészek csodálata. Jobban mondva: az Istené. A zenét nekünk ajándékozó, a tehetséget osztogató, a dicséretre mindörökké méltó Úré, akinek a templomban vagy akár a konyhában, főzés közben tele torokból zengem az énekeket. Ahogy sikerül. Szívből.

A gyermekdalocska katicabogara néma jószág, hiába faggatjuk arról, amire nem tud felelni. Ezért is énekeljük neki ujjunkat feltartva, hogy „téged Isten teremtett, / mondj hát néki ezért hálát, / de te ilyet nem tudsz, így hát / én teszem meg helyetted”.

Most, a Református Zenei Fesztivál idején lélekben csatlakozom művészeinkhez, hogy az ő közvetítésükkel is hálát adhassak Istennek.