... apostol egész földi pályafutását összefoglalta ebben a mondatban: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20) Volt idő, amikor én éltem, a törvény szerint igyekezve, mint jó, kegyes farizeus, sőt rajongó hívő, de azután találkoztam Jézus Krisztussal, és meghaltam. Nem igazán vonzó pálya ez, ha a vallomásnak itt a vége: meghaltam. Amikor összetörik minden, amiben hittünk, amiben nevelkedtünk, és egy sokkhatás szétzúzza a biztosnak vélt elképzeléseinket a világról, emberekről, önmagunkról vagy Istenről, abba belehalunk. Pedig talán többször is nekirugaszkodunk, hogy lábra álljunk a magunk erejéből. Lejátszódik ez mindenkivel. Próbálunk tovább járni, de sokan úgy összetörnek, hogy azután már csak vegetálnak. Meghaltak a gyerekkor illúziói, a gyerekkori álmok, és vége mindannak, ami szépen indult. Mi töri össze? Csalódás, emberek, találkozások? A valóság, a kudarcok? Ezek mind és mi magunk. Összefoglaló néven a bűn. Mi marad akkor, ha többé nem kerek a világ?

Az apostol korábban rajongó farizeusként nevelkedett, gondolkozott, hitt, és a találkozás Jézus Krisztussal valami vadonatújat adott. Épp az ellenkezőjét annak, ami az életét irányította. Keresztyénüldözőből lett Krisztus követője. De mi, akik keresztyén családban nőttünk föl, nekünk mi a valódi összetöretés a hitben? Az, amikor az én meghal. Helyes volt az, amiben neveltek otthon, hittanórán, istentiszteleten, templomban. Nem kell másként gondolkodni azután sem, amikor felnőttünk. Vagy mégis? Az uralom átadása a felelős kérdés, és itt vannak a törések.

Kicsi gyermekként könnyebben bízunk a nagy Isten erejében, Jézus szeretetében, és a hívő szülőknek is (bár néha duzzogva) szót fogadunk. Az erkölcsi rendet, a törvényt, Isten akaratát jól-rosszul közvetítették nekünk. Amikor azonban öntudatunk erősödik, felnőtté érlelődünk, nekünk kell dönteni arról, kié a hatalom. Már nem a szülőké, hanem dacos önmagamé, aki tud ugyan a Krisztusról, de önmagát akarja megvalósítani. Ez a küzdelem: ez a belső folyamat, hogy egészen átadom-e magam neki, hogy már nem én élek, hanem ő él bennem. Nagy változás ez.

Élek, de már nem az én (ösztöne, önzése, erőszakos követelése, bálványa) vezérel, hanem a Krisztus. Kiábrándultam magamból, és beleszerettem a Krisztusba. Ez a lelki folyamat, a küzdelem, az ő győzelme és megújító hatása halálunkig tart. 