Lemúél masszai király anyjától tanult bölcsessége zárja A példabeszédek könyvét. Az előzőek sokszor figyelmeztettek a csábító, erkölcstelen vagy veszekedő asszonyra (5,3–8; 7,10kk; 23,27 és Préd 7,26–28). Itt viszont ideális képet kapunk az intelligens, kreatív és bölcs nőről (10–31; 11,16; 12,4). Az egész leírás akár férfiakra is illene, mert a tökéletes ember életét mutatja be. Az asszony, ha a helyén van és rátalált hivatására, nemcsak a háztartás, hanem a családi élet felelős vezetője. Nem rabszolga. Gondoskodik az élelemről, ruházatról. Ezeket maga készíti saját anyagokból, sőt gyarapítja a családi vagyont, mezőt és telket vásárol. Jó érzékkel kereskedik, el tudja adni, amit nem fogyaszt el a család. Ötletes, szorgalmas, tevékeny és fáradhatatlan, bölcs az anyagiakkal való gazdálkodásban (13–24). Nem a mulandó szépsége a dicséretes (30), hanem az érett személyisége, magatartása otthon és az emberek között, a jókedvvel végzett munkája, derűs életvezetése és reménysége (25–26). Lénye derűs légkört és méltóságot áraszt, bölcsességre tanít, szeretetre nevel, megbecsüli a férje. Tisztelik és boldognak mondják mások is (28).

1Pt 1,1–9

550. dicséret

A könyv szerzője nem Salamon, csak tiszteletadás, hogy a bölcs királyra utal (1.12), nyelve és mondanivalója szerint későbbi korból való. Prédikátornak nevezi magát, széles látókörű bölcs, műve nem szisztematikusan felépített tanítás és filozófia. Különböző témákról elmélkedik, a tapasztalásait mondja el. Nehéz olvasmány: a „pesszimizmus szimfóniája”. Harmincötször írja le könyörtelenül: hiábavalóság. A szó eredetileg azt jelenti: (elszálló) lehelet, fuvallat, pára, átvitt értelemben tehát céltalanság, mulandóság is. Az élet nagy kérdéseit mind megvizsgálja, és nem olcsó, felületes válaszokat ad azokra. Visszatérő kérdése: „Mi haszna van az embernek minden fáradozásából?” (1,3; 3,9; 5,15) Nem az anyagi haszon és nyereség érdekli, hanem az élet értelme. Cinikus vagy nihilista volna? Nem, realista. Mellbevágó, figyelemfelkeltő már az első mondat megállapítása. De legyünk őszinték! Ki nem gondolt már hasonlót élete folyamán? Gyakran mondjuk azt is legyintve, „nincs semmi új a nap alatt” (9). Jó, hogy benne van a Bibliában, az Élet könyvében ez is! Végső kicsengése mégis az, hogy Isten kezéből jön minden, a jó és a rossz is, ajándékként.

1Pt 1,10–12

551. dicséret

A szerző Jeruzsálem királya nevében beszél, hogy tekintélyt adjon a mondanivalónak. A tudásra törekvés kétélű. Ha valaki gyűjti az ismereteket, elmélyül bennük, és keresi az összefüggéseket, azok nem hagyják őt hidegen. Szemügyre veszi hivatását, a bölcsesség tudományát. Megállapítja, a bölcsesség nem ad békességet. A megismerés gyötrelmet okoz, tehetetlenné tesz, mert nem tökéletes, sohasem ér véget. „Rossz foglalkozás ez, azért adta Isten az embereknek, hogy bajlódjanak vele. Láttam, hogy mindaz, amit véghez visznek a nap alatt, csak hiábavalóság és hasztalan erőlködés.” (13–14) A szélkergetés kifejezés fordítható így is: széllegeltetés, amint Hóseás prófétánál is megjelenik a metafora (Hós 12,2). Magyarul: hiába akarjuk azt, amit nem érhetünk el, csak levegőt markolunk. Vizsgálódik, látja a hiányokat és a hibákat is. Kiábrándító közmondást idéz: „Ami görbe, azt nem lehet kiegyenesíteni...” (15). Ez hasonló a magyar közmondáshoz, kutyából nem lesz szalonna. A nagy tudású emberek kínja, hogy el kell szenvedniük saját tökéletlenségüket és a másokét is. Erő és alázat kell ahhoz, hogy felülemelkedjünk, hogy elviseljük a sok ostobaságot és értelmetlenséget.

1Pt 1,13–21

542. dicséret

Olyan örömöket próbált ki, amelyek bárkinek hozzáférhetők, az emberekhez hasonlóan belevetette magát az élvezetekbe, de mit sem ért. Meglepő, hogy a nevetést is esztelenségnek tartotta (2), pedig a humor és jókedv jótékony hatásáról nem szabad lemondania senkinek, az okos embernek sem. A bort ízlelgette, de mértékkel, hogy az alkohol ne legyen úrrá az eszén (3). Azután dolgozott, házat, szőlőültetvényt, gyümölcsfákkal beültetett ligetet és erdőt szerzett, még víztározót is építtetett hozzá, amely óriási kincs volt. Szolgákat és szolgálókat szerzett, marhacsodát, juhnyájat mindenkinél többet (4–7), mégsem találta meg alkotásaiban az elégedettséget. Szép nőket tartott, háremre gondolhatunk, ami akkor egy férfi gazdagságát is jelezte. A szerelem gyönyörűségeit élvezte, aranyat és ezüstöt, kincseket gyűjtött. Naggyá lett (8–9). De a vagyon, a szórakozás, még az alkotómunka is viszonylagos élvezetet ad, ha az ember őrzi a bölcsességet a szívében. Rájön, nem ezekben van az élet értelme, a boldogság. Kincs, hírnév, gazdaság, szerelem a milliomos tapasztalata szerint nem elég. „Több az élet.” (Lk 12,23)

1Pt 1,22–25

548. dicséret

Bölcsek és bolondok egyként meghalnak, nem emlékeznek rájuk. Érdemes volt az a sok munka? Eszünkbe jut Jézus példázata a bolond gazdagról: „Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?” (Lk 12,20) De sokan dolgoznak megszállottan, hogy gyermekeiknek, unokáiknak legyen meg mindenük, lakás és vagyon, közben elfelejtenek élni! Saját örömüket, békességüket nem találják, mert szüntelen robotolnak, többet akarnak utódaikra hagyni. Miért is? Így akarunk emlékművet magunknak? Megbecsülnek minket ezért? Szomorú kérdés: okosan élnek-e majd vele, vagy bolondul szétszórják? Beleülnek a készbe fáradozás nélkül, mégis boldogtalanul (19–23). Hiábavalóság. Nem csak ilyen örökséget kell továbbadnunk. Kétségbeesés helyett éljünk jól, és élvezzük a megszerzett javakat, amelyekért megdolgoztunk (24). Ez a következtetés sokszor visszatér a könyvben (3,12.22; 5,17; 8,15; 9,7). Ez nincs ellentmondásban Isten akaratával: „De beláttam, hogy Isten kezéből jön ez is. Mert annak az embernek, akit ő jónak talál, bölcsességet, tudást és örömöt ad.” (24–26)

1Pt 2,1–12

590. dicséret

A gyakran idézett mondat egy költemény kezdete. A teljesség száma szerint kétszer hét ellentétpár beszél különböző események adott idejéről. Az Újszövetségből ismerős a kairosz fogalma, a rendelt idő, Istentől valamire kapott alkalom. Korunk azonban végzetesen elidegenedett a természet rendjétől. A magunk alkotta mesterséges környezetben elvesztettük az időérzékünket. Siettetjük, megraboljuk az időt, nincs nappal és éjszaka, hétköznap és ünnep. Nincs szezon. Kitéptük magunkat belőle, és életidőnk nagy részét hiábavalóságokkal töltjük. Vissza tudnánk-e térni Istenhez és világának természetes rendjéhez? A szakasz személytelensége megengedi az egyéni életünk eseményeire vonatkoztatást éppúgy, mint a történelmi szemléletet. A korabeli zsidók Izráel történetére alkalmazták: a sírás és gyász ideje a jeruzsálemi templom lerombolásának napja (Kr. e. 586). A Prédikátor szilárd meggyőződése, hogy Isten rendeléséből történik a jó is, a rossz is. Nekünk ezt Jézus halála és feltámadása példázza. A negatívumokat, például az ölésre és rombolásra utaló verseket azonban keresztyén mértékkel nem lehet önkényesen alkalmazni mindenféle helyzetre (3.8). Kérdés: most minek van itt az ideje?

1Pt2,13-17,

72. zsoltár

Az időről elmélkedve Isten örökkévalóságába helyezi az embert. Isten teremtése szép, akarata jó, ha mi nem értjük is, akárhogyan küzdünk érte. Ez minden bölcsességirodalom megállapítása. Semmi sem vakvéletlen, Isten szerinti rend van a világban, tehát értelme van mindennek, s ezzel ellene is mond visszatérő refrénjének, hogy „minden hiábavalóság”. Élete mulandóságára gondolva nem tehet mást, mint hogy fáradozzon és bajlódjon (9), de élvezze is, amit ajándékként kapott (13). „Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátennivaló, és nincs belőle elvennivaló. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt.” (14) Isten ítél meg mindenkit, igazat és bűnöst, mi nem értjük, de ő tudja, és nem téved. Fölmerül a kétség benne, mi lesz a lélekkel, amelyet Isten adott az embernek. Egyáltalán van-e különbség ember és állat között, hiszen egy helyre kerülnek vissza, a porba (19–20; 1Móz 3,19)? Az istenfélelem az egyedüli fogódzó és a hétköznapi örömök: „nincs jobb, mint ha örül az ember a munkájának” (12, 22). A feltámadás reménye nélkül ennyire futja.

1Pt 2,18–25

796. dicséret