Hogyan, mikor tért meg?

Húszévesen szólított meg az Úr a Timóteus Társaság felekezetközi missziós szervezet egyetemi szolgálatán keresztül. Katolikus családban nőttem fel, sokat hallottam a bibliai történetekről, de az evangéliumot, Jézus halálának értelmét és ennek az én életemre gyakorolt hatását nem értettem. Ráadásul természettudománnyal foglalkozóként akármit nem fogadok el, az pedig azt sugallja, hogy Isten létét ki lehet zárni.

Az ELTE kollégiumában, a misszió révén hallottam először olyan történelmi tényekről, amelyek igazolják a Bibliát, annak tartalmát, Jézust mint történelmi személyt. Emellett találkoztam olyan egyetemistákkal, akiknek az életén meglátszott, hogy ők valamiért mások. Van, aki azért hisz, mert működik, én azért hiszek, mert a keresztyénség igaz.

Mikor csatlakozott református gyülekezethez?

Megtérésem után az első közösségre az egyetemisták körében leltem, de hangsúlyos tanításként szerepelt egy helyi gyülekezethez való csatlakozás. Eljártunk Pasarétre Cseri Kálmánt hallgatni, de végül a gazdagréti reformátusok között találtuk meg a helyünket a párommal. Lovas Andrásnál konfirmáltunk felnőttként, ő is adott bennünket össze. Feleségemben igazi kincset találtam, minden helyes ügyben támogat. Miután Isten 2000-ben hazahívott szülővárosomba, Miskolcra, a lakhelyünk szerinti diósgyőri gyülekezethez csatlakoztunk.

Évtizedek óta a presbitérium tagja, mi a feladata a gyülekezetben?

Először házicsoportot vezettünk a feleségemmel, majd presbiterré választottak. 2005-ben pedig az ifjúsággal kezdtünk foglalkozni, táborokat szervezni. Az elmúlt évtizedek alatt sokféle feladatunk volt, de az Atya elsősorban a fiatalokat, a missziót és a közösségépítést helyezte a szívünkre.

Hogyan indultak a gyülekezeti ifjúsági alkalmak, milyen egy diósgyőri ifi?

A gyülekezeti házban csaknem minden szombaton ifit tartunk, amelybe időszakosan többen is besegítenek. A világi munkahely és a három saját fiúgyermek mellett ez kemény feladat, de az Istenért és a fiatalokért égő szívünk visz előre bennünket. Az ifi korosztálya a konfirmációtól az egyetem elejéig terjedő időszak. A létszám változó, általában tizenöt-húsz fiatal vesz részt rendszeresen. Ez az alkalom elég hosszú: négykor kezdődik, gyülekező, bevezető játékok, ima, dicsőítés, majd igei rész következik, utóbbi régebben jellemzően frontális tanításként, de a mai fiataloknak már inkább a beszélgetős, kicsoportos alkalmak „jönnek be”. A komoly rész után közösen vacsorázunk, majd kötetlen beszélgetéssel és játékkal folytatjuk, ez gyakran kilencig is eltart. Próbálunk az Ige köré olyan közösséget és környezetet építeni, ahová hétről hétre szívesen jönnek a fiatalok. Igyekszünk megismertetni velük az élő Istent, hogy személyesen megtapasztalják az életükben a jelenlétét. Szeretnénk megtanítani nekik, hogyan járhatnak vele közösségben. Közben pedig próbáljuk „beszeretni” őket a gyülekezetbe.

Húsz éve vezeti az ifjúságot. Gondolkodott azon, hogy végleg átadja ezt a szolgálatot?

Egyre nagyobb a korkülönbség a fiatalok és köztünk, de tegeződünk az ifisekkel, mi is beállunk velük pingpongozni, focizni. Mondhatom, hogy barátként tekintenek ránk. A komolyabb, odaszánt életű fiatalokat bevonjuk az ifi vezetésébe, szervezésébe. Olyanokat, akik példák lehetnek a korosztályukban, akiknek természetes a szolgálat. Figyelünk rájuk: tudjuk, ki milyen nehézséggel küzd, mikor ír felvételit, érettségit, mikor vesz részt versenyen, és imádkozunk egymásért, értük. Ha hitelesen, őszintén, rájuk figyelve, őket szeretve közelítünk hozzájuk, meghallják és befogadják az Igét. Az Isten beszéde örök, de azt a stílust, módszert, ahogyan megszólítjuk az embereket, igazítanunk kell a mai társadalomhoz. Az egyetemista fiataljaink legtöbbször sajnos a fővárosba mennek tanulni, ahonnan ritka a visszaút. Sok vezető felnőtt az ifinkben, akiknek átadhattuk volna a szolgálatot, de nem maradtak itt. Már egy ideje továbbadnánk, de nincs kinek. Az újonnan csatlakozók miatt folytatjuk, közben megszeretjük őket is, így mindig van kiért odaszánni a szombat délutánunkat.