Isten a teremtéskor és a teremtésben szétválaszt, megkülönböztet, rendet, célt, szépséget alkot. Létezésünk kereteit és tartalmát szabja meg, amikor fejünk fölé helyezi az eget, lábunk alá a földet.

A világosság és a sötétség szétválasztása, a nappal és az éjszaka elrendelése mindennapjaink ritmusát határozza meg. A szárazföld és a vizek megkülönböztetése alapvető életterünket adja, valamint mindennapi táplálékunk és megmaradásunk forrását képezi. Az égitestek jelzik, mérik és mutatják az időket és az ünnepeket. Az idő is teremtmény, Isten akarata alá van helyezve, nincs sem önálló ereje, sem önálló hatása vagy akarata.

A napok rendje szintén életünk kereteit alkotják, nem csupán korlátokat, hanem gazdag lehetőségeket is hordoz. A teremtés jó (1Móz 1,4) és igen jó (1Móz 1,31), szép rendje azt jelenti, hogy minden égi és földi jelenségnek, alkotóelemnek, élőlénynek, a Teremtő képmását hordozó, férfivá és nővé teremtett embernek (1Móz 1,26–27) helye, feladata van a rendezett világban. Az ember férfiként és nőként megkülönböztetve része a teremtésnek, az emberpár különbözőségében tartozik össze. A szombat, a nyugalom napja is a teremtés rendjének része: a többitől eltérő jellege hordozza üzenetét úgy, hogy elválaszthatatlan a napok rendjétől.

Isten nagy Lelke lebegett a vizek fölött (1Móz 1,2), átfogott és átjárt mindent. Ő az, aki meg is újítja a föld színét: „Ha kiárasztod lelkedet, új teremtmények keletkeznek, és megújítod a termőföldeket.” (Zsolt 104,30) A kanonikus Szentíráson kívüli Makkabeusok második könyve ekként tanít: „Gyermekem, kérlek, tekints az égre, és nézz a földre és mindarra, ami rajta van! Gondold meg, hogy Isten semmiből teremtette és az emberi nem is ugyanígy keletkezett.” (2Makk 7,28 – római katolikus fordítás)