Az egész fejezet sötét hangulatú, a halálra figyelmeztet, bárkit érhet bármi (1–3). „Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni” (5), a holtak hazájába (a Seolba – Zsolt 139,8) kerülnek. Az ószövetségi hit és elképzelés szerint ott már nincs semmi (7–10). Az ünneplő fehér ruha mégis kiemel a borús képből (8). Tegyük hát ünneppé az életet! Egy talmudi írásmagyarázat szerint fehérbe öltözik az, aki várja a király vacsorameghívását. A kenet, az olaj a fejen a lakoma szertartásához tartozik, a vendégszeretet jele is (Lk 7,46). A vőlegény és a menyasszony az esküvő napján szintén fehér ruhát vesznek föl, mint akik megbocsátást nyernek bűneikre, tiszta lappal kezdhetik közös életüket. „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” (Ézs 1,18) A halotti lepelre is emlékeztet, felhívja a figyelmet a megtérés szükségességére. Az emberi élet véges, minden döntés Isten kezében van. Nem hedonizmusra biztat tehát, amikor az élet élvezetére hív, mert Istentől kapott lehetőség az, miközben tudatában vagyunk: a nekünk rendelt, adott idő egyszer véget ér (3,1–17).

2Pt 1,12–21

312. dicséret

Önálló bölcs mondások követik egymást. A prédikátor közreadja a közmondásgyűjteményt, és hozzáfűzi a maga bölcsességét is. A higgadtság sorsdöntő erő, különösen a feljebbvaló előtt, mai viszonyaink között is. A bölcs magatartást és annak békítő hatását A példabeszédek könyve is hangsúlyozza (Péld 14,30; 15,1). „A király haragja a halál követe, de a bölcs ember kiengeszteli azt.” (Péld 16,14) Másik közös tapasztalatunk: nem mindig az arra érdemes kap elismerést, néha az ostobák jutnak magas rangra (5–7), pedig a bolond belekeveredik saját esztelenségébe, fecsegésébe (12–13). „Ki is tudná megmondani, hogy mit hoz a jövő?” (14; 5,2; 8,7) A közéletre vonatkozó mondások kritikusak a gyenge elöljáróval és mulatozó vezetőivel. A jó vezető és vezérkara önmérsékletet tanúsít, ez ad biztonságot és békét a népnek (16–20). Örök figyelmeztetés a tudatos magatartásra, önfegyelemre, hogy kihallgathatják a bizalmas magánbeszélgetéseinket is, legyünk óvatosak, kinek mit mondunk: „Még gondolatodban se átkozd a királyt, és hálószobádban se átkozd a gazdagot! Mert az égi madár is elviszi a szót, és a szárnyas állat is elárulja a beszédet.” (20)

2Pt 2

585. dicséret

Kiszámíthatatlanságról beszél ez a rész. Mégis ajándékozz és osztogass, tegyél jót, ne számolgasd, megéri-e (1–2)! Jézus ígérete szerint aki érte elhagyja mindenét, százszorosát kapja vissza már itt, a Földön, és megörökli a múlhatatlan életet (Mt 19,27–29). A prédikátor jó valóságérzékeléssel látja, az élet kockázatos. A természet törvényeit részben megismerhetjük, mégsem tudjuk bizonyossággal az időket és az alkalmakat. Az óvatosság azonban ne kárhoztasson tétlenségre, a bizonytalanság ne vegye el a kedvünket. Nem lehet a biztosra várni, vetni kell és aratni, szorgalmasan dolgozni (3–4). A reggel és este kifejezések szimbólumként is érthetők életidőnkre: fiatalon és időskorban is van feladatunk (6). Az időjárást, a szél járását nem ismerjük, ahogyan a magzat fejlődését sem az anyaméhben. Akkor kevesebb ismerettel rendelkeztek mai technikai felkészültségünkhöz és tudásunkhoz képest (5). Isten munkája titokzatos, teremtő műve felfoghatatlan az embernek (7,13; 8,1.7). Ezért kell a bizalom az ő szeretetében. A Szentlélek munkájában is: „A szél fúj, amerre akar...” (Jn 3,8)

2Pt 3,1–13

90. zsoltár

A fiatalok örüljenek, éljenek szívük vágya szerint, mondja végül, nem félelemre és szorongásra születtünk! De felelősségre is int, mert Isten megítél, az ifjúkor elmúlik (11,9–10). Az öregedés és a halál képeit költői allegóriával írja le: elszakadt fonál, összetört korsó, beomlott kút, bezuhant kerék. Porrá lesz a test, „a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta” (12,7). Visszatér a megállapítása is: „minden hiábavalóság!” (12,8) Mit mond hát ez a könyv nekünk? Örüljön, akit sohasem legyintett meg a hiábavalóság érzése, s nyerjen biztatást az, aki benne volna! Az élet szép és küzdelmes, egyetlen földi érték sem abszolút. Vitatja, hogy Isten megjutalmazza az igazakat vagyonnal, nagy családdal, hosszú élettel, a gonoszok pedig megbűnhődnek. Isten bölcsen, de kifürkészhetetlenül (is) kormányozza a világot. A prédikátor tisztogatja a hitünket, relativizálja az ember teljesítményeit. Egy tanítvány az utószóban megismétli a legfőbb tanítást (12,12–14): Isten titkai végül az örökkévalóságban lesznek nyilvánvalóvá. Mi, Krisztus-követők Pál apostollal együtt valljuk Krisztus halál fölött aratott diadalát, ezért úgy élünk, hogy tudjuk, fáradozásunk „nem hiábavaló az Úrban” (1Kor 15,58).

2Pt 3,14–18

618. dicséret

Jézus Krisztus történetének időbeni első leírása Márk evangélistától maradt ránk. Márk nevét, akit Jánosnak is hívtak, a nagy apostolok, Pál és Barnabás mellett látjuk missziói útjukon (ApCsel 12,12.25; Kol 4,10), Péternek pedig tolmácsa volt (1Pét 5,13). Tőle hallotta, ő lehetett a közvetlen forrás a Jézus-történet megírásához a korábbi beszédgyűjtemény mellett, amelyet fölhasznált. Márké a legrövidebb evangélium, lényegre törő, nála nincs születéstörténet, mindjárt a legfontosabb megállapítással kezdi: Jézus Krisztus az Isten Fia, akinek története örömhír (1). Útkészítője, Keresztelő János fellépése a pusztában az ószövetségi próféták, Malakiás és Ézsaiás szavait jeleníti meg. Megtérést hirdet. Külseje és életmódja Illéshez hasonló. Tömegek zarándokoltak hozzá, hogy hallgassák igehirdetését (Mal 3,1–2) és felhívására megvallják bűneiket (2–4). Ezt a próféta a Jordán folyóba merítéssel, keresztséggel pecsételte meg. Tanítása Márk szűkszavúsága szerint talán nem fenyegető, mint Máténál (3,1–12) és Lukácsnál (3,1–9.15–18). Előkészíti a nagy találkozást a Messiással, aki utána jön, és Szentlélekkel keresztel.

1Móz 1,1–25

223. dicséret

Jézus is megkeresztelkedett. Miért? Neki is szüksége volt bűnvallásra és megtérésre? Nem, hiszen ő nem volt bűnös (Zsid 4,15). De szolidáris volt a bűnösökkel, mindenkivel, egész életében mindvégig, a kereszthalálában is. Názáretből az út a Jordán folyóig négy napon át tarthatott (150 kilométer). Jézus nem arra járt, hanem tudatosan ment oda Keresztelő Jánoshoz. Beállt az ott lévők közé, vállalja az embert, azonosul velünk. Vele megnyílt a menny, Isten közel jött, a názáreti Jézusban testet öltött. Ő is alámerült a Jordán vizébe, mint azok, akik Istent és kegyelmét keresték. Ez az első nyilvános megjelenése, mielőtt bármit mondana, cselekedne. Megkeresztelkedik. Egészen alámerül a földi világba, átadja magát a küldetésének úgy, mint aki kész a halálra, és úgy, mint aki Istennek engedelmes Fia. Vele út nyílik a mennybe, az ember előtt nincs többé válaszfal. Amint feljön a vízből, sejtelmes megerősítésként a Szentlélek puhán, mint egy lehelet, mint valami szelíd galamb rászáll, nem viharos, pusztító látványossággal, hanem csöndes érintéssel (10). Hallja az Atya hangját, íme, az Ember, amilyet eredetileg teremtett, aki tökéletes. Mi is gyönyörködhetünk benne (2Kor 4.6).

1Móz T7T,26-24.a

241. dicséret

A magasztos jelenet után megdöbbentő ellentét, hogy ugyanaz a Lélek elragadja drasztikusan, szinte kiveti a pusztába a kísértések gyötrelmébe. Negyven nap. A teljesség száma mindig sorsdöntő eseményt idéz: a pusztai vándorlás éveit, Mózes negyven napját a Sínai-hegyen, ahol a törvény táblái készülnek (2Móz 24,18). Illés próféta ennyit gyalogol a Hórebig (1Kir 19,8). Hosszú idő. Nem értjük. Lázadunk a kísértések idején, hogy Isten engedi azokat és a bajokat is. Bár mi is tesztelünk mindent, mielőtt használatba vennénk. A kísértés életünk szükséges kelléke. A puszta próbaüzem, hitünk tesztje. A palesztinai puszta nem olyan, mint nálunk a Hortobágy. Kietlen. Márk nem részletezi. Tömören annyit ír: „Vadállatok között élt, és angyalok szolgáltak neki.” (13) Különös így együtt a kettő. Máshol ilyet nem olvasunk. A megszelídített természet és az angyalok erői a messiási kort (Ézs 11,6) vetítik előre. Bátorít a mi kísértéseinkben. Jézus hitelesen tanít imádkozni: „…ne vígy minket kísértésbe...” (Mt 6,13) Átélte annak kínjait. János küldetése prófétai sorssal zárul (14), Jézussal egészen új kezdődik: „Beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa.” (15)

1Móz 2,4b–25

842. dicséret