Több mint három évtizedig volt a néhány száz lelket számláló dunántúli falu református gyülekezetének lelkipásztora. Az ötvenes évek politikai viharai között hitvalló keresztyénként ez lett számára az elérhető legmagasabb „pozíció”. Pedig tudós teológus volt, Svájcban is tanult, személyes levelezésben tartott kapcsolatot Albert Schweitzerrel, a számos holland, német, svájci barátságból gyülekezete is sokszor profitált Bibliák, itthon üldözött keresztyén könyvek, olykor még ruhaadományok formájában is.

Négy település pásztorolását végezte a legnagyobb hűséggel, szolgálati járműként „drótszamarat”, vagyis egy használt kerékpárt bocsátottak a rendelkezésére. Akkor is rendíthetetlenül végezte a hittanoktatást és a gyülekezeti gyermekmunkát, amikor az tiltott, de legalábbis alig megtűrt lett. Mivel az egyházközségben nem volt külön gyülekezeti terem, így a parókia helyiségeit nyitották meg a gyülekezeti alkalmak, gyermekprogramok számára – abban a családi otthonban, ahol három gyermeküket nevelték. Ugyanitt találkoztak minden hónap harmadik vasárnapja délutánján a környékbeli falvakból egybesereglő hitvalló, közösséget kereső emberek, néha több tucatnyian – nem csak reformátusok.

A család jövedelme még a vidéki viszonyokhoz mérten is csekély volt, környezete, gyülekezete mégsem hallott panaszszót nélkülözéseikről. (Egy meghökkent látogató a nyolcvanas évek elején annak lehetett tanúja, hogy a fürdőszobában tárolt vödrökben befagyott a víz.) A gyülekezetet, a presbitériumot – sőt a falut is! – szeretettel és megbecsüléssel vette körül. Ezért is vált fájó emlékké nyugdíjba vonulásakor az utolsó presbiteri ülés, amikor az egyik hangadó személy két számonkérő felszólítással ,búcsúztatta": számoljon el a szolgálati biciklivel és a parókia kerítésének szakadozott dróthálójával!