HARMINC NŐ A CHOUEIR HEGYÉN

Március végén félévnyi tűzszünet után újra bombák hullottak Libanonban. Hét magyar nő aggódva figyelte a híreket, ugyanis pár hét múlva éppen a cédrusok országának szívébe készültek utazni. Olyan tanácskozásra hívták őket, amelyet azért szerveztek, hogy háborús országokból érkező keresztyén nők az Ige tanulmányozásával, személyes tapasztalataik megosztásával erőt, biztatást adjanak egymásnak az embert és hitet próbáló helyzetekben.

Az április eleji rendezvény fölé azonban árnyékként borult a bombázás, így rémült eszmecsere indult a magyar résztvevők között: így is nekivágjunk az útnak? Pocsainé Tövissi Tímea az aznapi Igéből, Márk evangéliumából kapott megerősítő választ a dilemmára: „De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.” Társaival is megosztotta, hogy Isten sohasem küld bármely helyzetbe egyedül: nemcsak előttünk jár, hanem mellettünk és mögöttünk is. Így tehát nekivágtak.

Tímeának nem csupán a bizonytalanná váló libanoni helyzet nehezítette meg az indulását: a kárpátaljai Csongor falu egyik lelkipásztoraként intenzív szolgálatokból kellett időt szakítania arra, hogy felkészüljön a konferencián tartandó bibliatanulmányozásra és istentiszteletre, méghozzá angol nyelven. Vágyott arra, hogy viszontlássa az orosz–ukrán háború kitörése után Kárpátaljára látogató szíriai és libanoni lelkészeket, és benne is megfogalmazódott már, mennyire nagy szükség lenne olyan értekezletre, amelyen háborús helyzetben élő nők beszélnének arról: hogyan lehet mindezt kibírni. Mégis, az utazás előtt Tímea úgy érezte, egyik feladatból a másikba esik.

Az otthoni teendőktől és a több mint három éve tartó, gyakran kilátástalannak tűnő ukrajnai helyzettől elfáradva, elcsüggedve, talán kicsit reményvesztetten érkezett meg hat társával egy hoszszas, éjszakai átszállást igénylő repülőút után Bejrútba. Nem sejtette, mennyire gazdag lelki ajándékokat tartogatott számára az elkövetkezendő négy nap.