Nemrég fejezte be a teológiai tanulmányait, és június 1-jén felszentelték. Korábban éveken át politológusként töltött be vezető szerepet az európai református egyházak közös munkájában. Hogyan éli meg ezt a váltást?

A Református Egyházak Világközössége (REV) európai régiójában végzett munkámban két területet tartottam különösen fontosnak: egyrészt szerettem volna összekapcsolni a hit kérdéseit a társadalmi elköteleződéssel, másrészt megérteni olyan egyházi-kulturális közegeket, amelyek távol álltak tőlem, hiszen addig alig volt kapcsolatom a közép- és kelet-európai egyházakkal. Az évek során egyre mélyebben kezdett foglalkoztatni a teológia is. A lelkészségre olyan szolgálati lehetőségként tekintek, amelyben hasznosítani tudom a korábbi tapasztalataimat, főként a politológiai tudásomat.

Milyen úton jutott el az ökumenikus vezetői szolgálatig?

Az első fontos állomás számomra a 2004- es nagygyűlés volt, amelyet a Református Világszövetség (RVSZ) szervezett Accrában, Ghána fővárosában. A tanácskozás középpontjában a globális gazdasági igazságtalanság állt – szenvedélyes vita zajlott az északi és a déli, főként afrikai, dél-amerikai és ázsiai egyházak között a kapitalizmus, a hatalmi egyenlőtlenségek, a társadalmi kirekesztés kérdéseiről. Részt vettem az Accrai Hitvallás kidolgozásában, amely teológiai választ keresett ezekre a problémákra. Nagyon fiatal voltam még, de mély benyomást tett rám, mennyi különböző hang, történet és ajándék található meg ebben a világméretű közösségben. Akkor értettem meg először, milyen felelősség ennyi eltérő tapasztalatot összhangba hozni. Noha sosem törekedtem vezető szerepre, mégis engem kértek fel – így indult el az a nyolcéves időszak, amely most befejeződik. A szolgálatom egyik ajándékának a romániai, magyarországi és kárpátaljai református egyházakkal kialakult kapcsolatokat tartom. Politológusként mindig is foglalkoztatott, hogyan lehet újraépíteni a hitet olyan társadalmi közegben, ahol a kommunizmus hosszú ideig elfojtotta a vallásos gondolkodást.

Mi foglalkoztatja az embereket a volt vasfüggöny túloldalán? Mire van szükségük?

Meggyőződésem volt, hogy lehet hidat építenünk egymás felé. A tanácsüléseken ezért mindig ezt próbáltam képviselni, még akkor is, ha a család, a szexualitás vagy más érzékeny kérdések terén eltérően gondolkodunk. Számomra fontos, hogy ezek a különbségek ne váljanak falakká, inkább olyan terek legyenek, amelyekben párbeszéd születhet. Úgy tapasztaltam, nőként sokszor másfajta figyelmet kaptam – nyitottabban, udvariasabban hallgattak meg. És talán az is számított, hogy nem az egyik nagy, befolyásos nyugati egyház vezetőjeként jelentem meg, hanem kevesebb formális hatalommal bíró szereplőként – mégis ebből fakadt a személyes kapcsolat lehetősége.