(Kálvinista Szemle, X. évf., 33. szám, 1929. augusztus 17.)

A magyar közélet, sőt a magyar bel- és külpolitika egyik legfelkapottabb jelszava most a revízió, amelynek az az alapgondolata, hogy a trianoni szerződést, annak égbekiáltó igazságtalanságai miatt, revideálni kell, és így az általa teremtett szomorú helyzet helyett egy új, kiengesztelődött, békés, munkás és igazságos korszakot kell teremteni kifelé és befelé egyaránt.

A revízió gondolata és szükségességének érzete azonban nemcsak a Trianonnal kapcsolatos kérdések területén jelentkezik az életben, hanem mindenütt, ahol valami fonák, igazságtalan, bűnös sors vagy beteg helyzet javítására, megváltoztatásra, átalakításra vagy egyenesen megszüntetésre szorul. Ilyen értelemben tehát revízióról egyházi életünk keretében is beszélhetünk...

Mert itt is van mit revideálni és az ideális református egyházi élet követelményeihez szabni, vagy ahhoz mérve átalakítani, megreformálni, sőt ki is irtani az egyházi életből. És ebben a tekintetben annyiféle revízióra van szükségünk, ahányféle nagy területe csak van az egyetemes egyházi életnek. Így revízióra szorul (nemcsak a legújabb időben, hanem már legalábbis száz-százötven év óta) az egész egyházi élet theológiai és vallásos szelleme a tiszta református ideálok tanítása szerint, amelyeket hosszú időkön át jórészben elfelejtettünk.

Azután, éppen a református elvek elhalványulása és uralmuk részben való megszűnése folytán revízióra szorult egész egyházalkotmányunk, egyházszervezetünk, egyházpolitikánk s talán mindezeket megelőzve egész igehirdetésünk, lelkipásztorkodásunk, népnevelésünk és iskolapolitikánk is. Hiszen annak a katasztrofális állapotnak, hogy a magyar reformátusság távolról sem tud akkora súllyal, vallási és erkölcsi, közéleti és anyagi alkotó erővel a magyar közéletben fellépni, mint amekkorát tőle lélekszámának aránya, történelmi múltja, továbbá vagyoni helyzete szerint joggal várni is lehetne.