Édesapja lelkipásztorként szolgált. Egyértelmű volt, hogy a nyomdokaiba lép?

Édesapám a magyarigeni, Dél-Erdély talán legszimbolikusabb értékű szórványgyülekezetének volt lelkipásztora ötvenkét éven át. Magyarigen meghatározta életemet, mindaz a munka, amelyet ő a szórványokban végzett (Boroskrakkó, Sárd, Zalatna, majd Abrudbánya és Verespatak). Gyerekkoromtól már a templom padjaiban utánoztam őt, néha felmentem a szószékre is, miközben prédikált. Életünk a magyarigeni templomkertben telt, az volt a mi világunk, valójában a magyarság szigete is, hiszen a magyar közösséget az 1849-es román vérengzés kiirtotta. Láttam azt is, hogyan lehet egy óriási templomot a semmiből javítani, s mit jelent az egyházat szeretni, Istent szolgálni, a szórványban helytállni: valóban kiskoromtól fogva készültem lelkésznek.

A teológia elvégzése után mi volt az első szolgálati helye?

Az Úristen Uzdiszentpéterre, a Mezőség szívébe irányított, ahol lóval, biciklivel vagy gyalog kellett járnom. A sártaposó szekérrel jártam a szórványokat. Szentpéter bizonyult számomra „teológiai tanulmányaim” második legfontosabb részének, ott tanultam meg a nagybetűs életet, ahol utat kellett ásni, ahol felfogtuk az esővizet, ahol az első fizetésemet az egyházi szekrényben megrágta az egér, ám olyan szerető embereket ritkán talál az ember, mint a Mezőségen. Ők két dolgot tudtak: imádkozni és dolgozni éjjel-nappal.

A kőhalmi gyülekezet a környéken szinte etalonná vált.

A forradalmi változás után sok támogatással sikerült megvásárolni a belvárosban egy nagy, szász ingatlant, három év alatt átépítettük templommá. Közben 1990 januárjában kezdeményeztem szolgatársaimmal, hogy annak a százhetvenegy gyermeknek, aki a helybeli román gimnáziumba járt, önálló magyar tagozatot hozzanak létre, ez sikerült is. Ma már a harmincadik évfolyam érettségizik. Az iskola fenntartásához 1995-ben létrehoztuk a szórványdiákotthont. Az elmúlt évtizedek alatt sok száz gyerekkel laktunk együtt, és neveltük őket. Heti négyféle bibliaórát tartottunk, tizenkilenc segédlelkészt neveltünk ki.

Melyek a legfontosabb feladatai ma az erdélyi magyar reformátusságnak?

Egyházunk az elmúlt évek alatt az építkezéssel foglalkozott. A kollégiumok sorsa is már nagyjából rendezett, iskolahálózatunkban több mint hatezer diák tanul. Ezért fontos most, hogy a református öntudatot erősítsük bennük, az idei esztendő az ifjúság éve, ezzel fogunk kiemelten foglalkozni. Az idősotthonokban folyó munkát is szem előtt kell tartani, mert az erdélyi magyar társadalomra jellemző az elöregedés. A lelkészi hivatástudattal is sok a tennivalónk, ugyanis a teológia megadja az elméleti tudást, viszont a gyakorlati tudáshoz még rengeteget hozzá kell tenni.

Foglalkoznunk kell a vegyes házasságban élőkkel, a vidéki vallásoktatással, ahol a magyar nyelv használata egyre inkább nehézségbe ütközik. A lelkészi életpályamodell sokat változott a ’89-es fordulat után: a férfiakat már gyakran nem vonzza ez a pálya, hiszen más, magasabb kereseti lehetőségeket is választhatnak. Biztatnunk kell a kollégiumokat, lelkipásztorokat, hogy már vallásórán, konfirmációi előkészítőn, ifin képezzék, neveljék és irányítsák a fiatalokat a teológia felé. Még mindig nem tettünk eleget a presbiteri képzés érdekében. De vigyáznunk kell, hogy ne olyan módszereket vegyünk át, amelyek az egyháztól, a magyar néplélektől, a református egyháztól idegenek. A legsikeresebb belmissziós csoport a nőszövetség, amely már száz évnél régebbi, a maga nyolcezer-ötszáznál is több bejegyzett tagjával az egyik főere egyházunknak, az asszonyok munkája nélkülözhetetlen.