Koncertről és istentiszteletről írni a leghálátlanabb feladat: tudósíthatatlan események. Mindkettő a jelenvalóság műfaja: ott és akkor történik valami. Történik az ember lelkével, a közösséggel. Ennek alapján talán elfogadható megállapítás: a pünkösd előestéjén megrendezett koncert-istentiszteletről lehetetlen tudósítást írni. Engedje hát meg a kedves Olvasó, hogy inkább néhány benyomást adjak arról, mit tesz velünk, ha éneklünk, és milyen egy Református Énekek koncert-istentiszteletre beülni.

Ha kezdő újságíró volnék, a következő közhelyeket használnám: június hetedikén egy emberként voltunk együtt; megtapasztalhattuk, amint a zene a lélek mélyébe hatol; vagy: könnyfakasztó alkalmon vehettünk részt. És helyesen is írnám, mert mindez igaz. Mai fejjel viszont úgy látom, az egyszerű megfogalmazás többet mond. Itt áll hát két tételmondat és egy konklúzió.

Egy: a zene egyszerre hat a testre és a szellemre.

Kettő: nem tudjuk megmondani, melyik pillanatban érkezik közénk a Szentlélek.

Három: ha keressük az ilyen alkalmakat, magunkkal teszünk jót.

A zene egyszerre hat a testre és a szellemre. Már ha ez a kettő szétválasztható. Amikor tizenhét évesen elkezdtem klasszikus éneket tanulni, nem gondoltam, hogy a hangképzés csak kis szelete a folyamatnak. A helyes légzés, a hangadás misztikuma, az erő beosztása, a bemerevedett állkapocs ellazításának keserves útja, és végül egyetlen tiszta, erőltetésmentes, mégis biztos futam kiéneklése mindent megváltoztatott a testemhez és lelkemhez fűzött viszonyban. Énekléskor megmutatkozik: a testünk össze van szálazva a lelkünkkel. Erre másik példát is hozok, amely már közelebb áll hangversenyünkhöz. Ez a lelkészbeiktatások élménye, amikor az orgona hangjára valamelyik zsoltár vagy dicséret bezengi a teret.