...szót Jézus is használta, csak más értelemben beszélt róla, mint ahogyan mi. A hegyi beszéd nyitányaként Jézus szinte magáról ír, mintegy önvallomásban, hogy kik a boldogok (Mt 5,3–11). Nem olyanok, amilyen jegyekről mi általában álmodozunk magunkban. Nem a csupa ragyogást, sikert, jókedvet és örömöt érzők, hanem az Istennel kapcsolatban élő és áldott emberek, akik tudják, hogy az Úr kezében vannak, és tőle várnak mindent. A szegények, a sírók, a szelídek, az igazságkeresők, az irgalmasok, a tiszta szívűek, a békét teremtők, sőt a Jézus igazságáért üldözöttek és megalázottak. Ezek azok a boldog élethelyzetek, amelyekben gyakran szenvedünk ugyan, mégis átéljük Istenre szorult állapotunkat.

A mégis-boldogságot az adja, hogy ő velünk van, értelmet ad mindennek az életben, és erőt a nyomorúságban. Ez mélyteológia, spirituális élmény, hit, amelyhez nincs köze a mélypszichológia lelki jelenségeinek. A kettő között persze vannak találkozási pontok, ezeket köti össze a pasztorálpszichológia. Fontos volna, hogy ismerjük magunkat, és állandóan tudatában legyünk érzéseinknek, felismerjük, ha dühösek, türelmetlenek, boldogtalanok vagy csak fáradtak vagyunk.

A lelkigondozó lelkésznek tudnia kell magáról, mikor milyen lelkiállapotban van, és hogyan hatnak rá az emberek, a gyülekezete, a környezete, a családja. Ha ezt nem ismeri fel, nem veszi figyelembe, eltéved a másik irányba, azaz mindent a teológia felől közelít meg, mindenre Igét keres, és gyakran tévesen alkalmazza azokat. A családból vagy máshonnan eredő haragját, csalódottságát, indulatait prófétai kinyilatkoztatásnak vélheti, és megkereszteli érzelmeit egy ószövetségi, ítéletes igeszakasszal. Azt önti rá a gyanútlan hívekre. Megtörtént egy híres lelkésszel, hogy egy ember szomorúságára ráprédikált, rövidre zárva a beszélgetést egy bibliai idézettel, anélkül, hogy együttérző módon meghallgatta volna. Idős ember panaszolta, hogy sajnos nagyon romlik a látása, már a Bibliát sem tudja olvasni. Lelkésze elintézte egy félmondattal: „…boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (Jn 20,28b)

A feltámadt Jézus valóban mondta ezt a hitetlenkedő Tamásnak. De az Ige nem lehet akárhol, akármilyen helyzetben varázsszó! Jézus sohasem mondta (volna) ezt a hozzá forduló vakoknak. Az a lelkész megspórolta az időt, a megállás csendjét, a tehetetlenséget, a valódi együttérzés fájdalmát, azt a folyamatot, amelyben végül Isten Lelke mondhatja ki ezt az üdvös felismerést, hogy mégis… Mégis lehet boldogan továbbélni, ha a Feltámadottat lelki szemeimmel látom.