Mózes első könyvének negyedik fejezete csodálatos alkotásoknak állít emléket. Itt találkozunk az első városépítővel (17), létrejöttek a pásztorkodó, sátorlakó közösségek (20), olvasunk a muzsikusok (21), illetve a kovácsmesterek (22) eredetéről. A teremtéstörténet elérte csúcspontját: az Éden kertjéből kiűzött ember megtanulta, boldogulnia kell, Isten pedig megáldotta törekvéseit. Az emberi civilizáció összes meghatározó eleme adottá vált, mondja az Írás: volt már nomád és városlakó, földművelés és pásztorkodás, voltak mesteremberek, sőt, a művészet is megszületett már. A fejezet végére érve kiderül, az ember arra is rájött, segítségül kell hívnia az Úr nevét (26). Csodálatos felismerés: kultúra és megélhetés semmit sem ér Isten nélkül. Szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Jön a „de...”, és lassan minden keserédessé válik. Ez a fejezet Ábel meggyilkolásával, Kainnal veszi kezdetét. Kain, a gyilkos lett az első város építője.

Tőle származnak mind az emberi kultúra nagy újítói – Isten nevének segítségül hívását, a kultusz megszületését viszont a minden fontos részletre ügyelő Szentírás nem hozzá, hanem Ádám következő gyermekének, Sétnek a leszármazottjaihoz kapcsolja. A civilizáció nagy alkotásai azonban a gyilkos személyhez, Kainhoz társulnak. Tőle származott Lámek, aki bosszúból is kész volt ölni, gyermeket is, akár egyetlen ütést halállal torolva meg. Emberek és kapcsolatok finom szövete ez.

Történetünk mögött a Szentírás mély igazsága dereng fel: nincs igazán tiszta emberi alkotás a nap alatt. Erőszak és fejlődés kéz a kézben jár. Talán ez az oka annak, hogy a Biblia a „teremt” szót soha nem társítja emberhez. Mi legfeljebb csinálunk valamit, esetleg alkotunk, netalán létrehozunk. A teremtés művéhez nekünk, gyarló halandóknak nem lehet közünk.