Földi utunk végéhez közelítve
Az emberi élet utolsó szakaszának, az öregkornak és a halálnak egyik legmegrendítőbb leírását a Bibliában, A prédikátor könyve végén olvashatjuk. Egyszerűségükben is felkavaró képek mutatják be az érzékszervek eltompulását, a mozgás bizonytalanná válását, végül az emberlét lezárultát. Ezek a nemszeretem idők kíméletlenül szembesítenek minket azzal, hogy az ég alatt, Istentől elszakadt helyzetünkben, bűnbe szorult állapotunkban minden „igen nagy hiábavalóság” (Préd 12,1–8).
Isten Igéje arra késztet minket, hogy nézzünk szembe életünk mulandó voltával. Hóseás próféta a megtérést halogató, az ítéletet alábecsülő Izráelt ahhoz az időshöz hasonlítja, aki elhiteti magával, hogy még fiatal (Hós 7,9). Az ilyen ember, miközben nevetségessé teszi magát, a saját végzetét is sietteti ostobaságával, hiszen rosszul méri fel erejét és lehetőségeit.
Az öregség és a halál éppúgy Isten rendelése, mint az, hogy megszülettünk. Csak úgy lehetünk hűségesek hozzá, ha ezekre gondolva is igazodunk akaratához. Nem könnyű ez a szembesülés. Kozmetikumokkal és nyelvi leleményekkel próbáljuk leplezni az idősödés valóságát. Korunkban a haldoklókat elkülönítjük kórházakban és szociális otthonokban, hogy ne terheljék meg a lelkünket és feszített életvitelünket. Pedig közelebb kerülnénk mennyei Atyánkhoz is, egymáshoz is, ha készek lennénk az árnyalatokban gazdag valóságot meglátni Isten kijelentésének fényében.
Azt, hogy nem több a finomkodó „szépkorú” jelző az „idősnél” – azaz annál, akit a Teremtő az egyik legfontosabb kinccsel, hosszú idővel ajándékozott meg földi életében. Ahogy az Ószövetség nagyjairól, Ábrahámról, Izsákról, Dávidról olvassuk: (az eredeti szöveg szerint) „jó” öregkorban és az élettel „betelve” (azaz megelégedve) haltak meg (pl. 1Móz 25,8). Isten Igéje arra tanít, hogy az idős embereknek is megvan a különleges méltósága (Péld 16,31). Ez külsőleg is megmutatkozik, a korra jellemző sajátos vonásokban: ilyen például az ősz haj, a Szentírásban az érett gondolkodás jelképe.
A hívő nép öregjeinek istenismerete és élettapasztalata jó irányt mutat azoknak, akik figyelnek rájuk. Ha megbecsüljük ezt az értéket, személyesen és közösségeinkben is megjelenhet Urunk áldása, amelyet általuk kínál. Mit ér a fiatalok ereje, lendülete, tettrekészsége az ő bölcsességük nélkül (Péld 20,29)?
„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket! míg el nem sötétedik a nap világa meg a hold és a csillagok, és újra felhők nem érkeznek az eső után. Akkor reszketni fognak a ház őrei, támolyognak az erős férfiak; megállnak az őrlő lányok, mert kevesen vannak, és elhomályosulnak az ablakon kinézők. Bezárulnak az utcára nyíló ajtók, elcsendesül a malom zúgása. Fölkelnek a madárszóra is, és elhalkul minden énekszó. Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton. A mandulafa kivirágzik, a sáska nehezen vonszolja magát, és mit sem ér a fűszer, mert elmegy az ember örök otthonába, és az utcán körös-körül siratók járnak. Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta. Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor –, minden hiábavalóság!” (Préd 12,1–8)
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!