Hogyan lett lelkipásztor?

Bár édesanyám oldalán mindenki lelkész, én eredetileg állatorvosnak vagy erdész mérnöknek készültem. Végül mégis a teológia mellett döntöttem. 1992-ben érettségiztem, de csak egy évvel később jutottam be az egyetemre – nem vettem eléggé komolyan a felvételit. A kolozsvári évek alatt ismerkedtem meg későbbi feleségemmel. Blanka 1997-ben végzett mérnök-fizikusként, majd megpályázott egy kilenc hónapos ösztöndíjat Svédországban. Megállapodtunk: mire az lejár, én elvégzem a teológiát, hazajön, és összeházasodunk. Közben Antal Ferenc egykori brassói esperes – akinek a gyülekezetéhez tartoztam – nyaranként elküldött a Brassó környéki falvakba helyettesíteni. Rengeteg tapasztalatot szereztem, ő pedig megfigyelte a képességeimet. Úgy tűnt, a teológia elvégzése után Zernyestre kerülnék részállásba, emellett a brassói Reménység Házában lennék segédlelkész. Azonban a barátnőm bejelentette: doktori képzési lehetőségre kapott ajánlatot, és el akarja fogadni. Már a házasságra készültünk… Blanka kijárta a Svédországi Magyar Protestáns Egyházi Közösségnél, hogy karácsonyra odautazhassak legációba.

Hogyan lett a legációból ötéves szolgálat?

Akkoriban tizennyolc magyar diaszpóragyülekezet volt Skandináviában: Svédországban Uppsalától Malmöig tizennégy, Észtországban és Finnországban pedig kettő-kettő. Ezt a fél európányi területet járta be egyedül Molnár-Veress Pál lelkész. Rettenetesen fárasztó volt számára, kellett volna neki az állandó segítség. Sikerült meggyőznöm Csiha Kálmán néhai püspököt, hogy a teológia befejezése után engedjen el oda segédlelkésznek. 1998-tól két évet dolgoztam így, majd letettem a második lelkészképesítő vizsgámat, felszenteltek és visszatértem. Szerfölött dinamikus munka volt.

Gyülekezetenként havonta egy istentiszteletet tartottunk, ez átlagosan négyet-ötöt jelentett minden hétvégén, és mintegy ezerkétszáz kilométer vezetéssel járt. Harminc-harmincöt ezer magyar élt akkoriban Svédországban. Göteborgban jártak a legtöbben istentiszteletre: harmincan-negyvenen, ünnepeken akár száznál is többen. Hasonló volt a helyzet Stockholmban és az úgynevezett székely gyülekezetekben is. A hetvenes-nyolcvanas években sokan vándoroltak Ljungby környékére az erdélyi Háromszék vidékéről – a kilencvenes években még erősen tartották a szokásaikat és a hitüket. Otthonos érzés volt a hideg, sötét és nedves svéd éjszakában belépni egy-egy csöppnyi „székely faluba”... Azért is jártak viszonylag sokan templomba, mert csak akkor tudtak találkozni. Egy-két év után azonban a kifáradás erős jeleit éreztem magamon.

A rengeteg utazás megterhelte Pali családját is, az én feleségem sem örült neki. Az istentiszteletek után a család, akinél éppen megszálltam, rendszerint meghívott vacsorára, beszélgetésre, de még aznap, legkésőbb másnap reggel rohannom kellett tovább. Amikor hétfő hajnalonként beestem az ágyamba, beszélni sem tudtam a fáradtságtól. A presbitérium is rájött: a lelkészek kiégése súlyos probléma, így az a döntés született, hogy havonta egy hétvégénk maradjon szabad.