Az egykor fizetőeszközként is használt ásvány parajdi (felszíni) fejtése már jóval a mélybánya 1780-as megnyitását megelőzően elkezdődött. Az évtizedek alatt vájt, majd később felhagyott bányatereket a szabadidejüket töltő turisták vették birtokba, illetve azok, akik a légzőszervi megbetegedésükre kerestek gyógyírt a több tíz méter magas sócsarnokokban. A falu lakossága is a bányából él: a többgenerációs bányászcsaládok, illetve azok a vállalkozók, akik a faluba látogató évi öt-hatszázezer turistát szolgálják ki szállással, étellel, szórakozási lehetőségekkel és különböző, zömmel a parajdi sóhoz kapcsolódó tárgyak értékesítésével.

Mondhatnánk, hogy mindezt váratlanul húzta keresztbe a májusban bekövetkezett katasztrófa: a megáradt Korond-patak utat talált a bányába, néhány nap alatt mintegy hat-hét millió köbméter vízzel teljesen megtöltötte azt. De lehetett számítani ennek bekövetkeztére, az előjeleit már évekkel ezelőtt lehetett látni, az utóbbi két esztendőben egy-egy hónapra be is kellett zárni a létesítményt hasonló vízszivárgások miatt, de azokat még sikerült úgy-ahogy elhárítani. Most viszont úgy tűnik, a mélybe vezető bejárat előtti sorompó végleg leeresztve marad.

ÜRES UTCÁK, MAGÁNYOS ÁRUSOK

Parajd nem halt ki, de korántsem olyan nyüzsgő, mint amikor még nyitva lehetett a bánya. – Szombat kora délutánra jár az idő, ilyenkor már nehezen tudtunk szabad asztalt adni a hozzánk betérőknek, most meg rajtatok kívül csak egy házaspár a vendég – mondja az egyik falubeli étteremtulajdonos, akinek kérésére nem írjuk le a nevét. Mint mondja, egyszerre éreznek haragot, dühöt és szomorúságot a helyiek, hiszen a kialakult helyzetről nem ők tehetnek, mégis leginkább rajtuk csattan a hatása.

Az ételekre viszont nincs panasz, a flekken szaftos és ízletes, a szalmakrumpli ropogós, csak a muzsdéj (fokhagymamártás) sikerült túl hígra, de ezen túl tudunk lépni. Miközben fogyasztunk, két család is érkezik még, az asztalunkhoz áthallatszó beszélgetésükből kiderül: azért jöttek Parajdra, hogy ha a bányába nem mehetnek is le, az itt elköltött pénzzel valahogy támogassák a helyieket.

A kocsinkat egy korábban fizetős parkolóban hagytuk, most senki sem jött oda elkérni az óránként számolt tíz lejt. Sétálunk is egy kicsit a faluban: az árusok többsége nyitva tart, de alig fogy a kürtőskalács, nem hömpölyög a tömeg a szűk járdákon. Akadnak bezárt üzletek, de a zöme még kitart. A tulajdonosok szerint idén még biztosan így lesz, megvárják, mit hoz a szezon, ám a szállásadók közül többen lehúzták a redőnyt.

A sótermékeket árusító pavilonok közül az egyikben fiatal nő ül egy széken, vásárlók hiányában a telefonjába merülve. Készségesen segít választani a durva szemű és a finomra őrölt helyi sók között, közben a kialakult helyzetről érdeklődünk. Szerinte bármi következik, nem lesz már olyan, mint annak előtte. Elmondja, hogy az elmúlt hetekben a tizedére esett vissza a forgalom, pedig kicsit megdobták a csíksomlyói búcsúra igyekvő zarándokok, akik közül sokan megálltak Parajdon, mégsem közelíti meg a korábbi szintet, amikor naponta akár kétezer vásárlót is kiszolgáltak.

– A legbosszantóbb az egészbe’, hogy elkerülhető lett volna. Évek óta tudja a bányatulajdonos is, mi is, hogy szivárog a víz a bányába. Az itteni vállalkozók korábban anyagi segítségüket is felajánlották, hogy megfelelő védmű épüljön a Korond-patak elvezetéséhez, de nem kértek belőle. Most meg itt állunk – tárja szét a kezét. Hangja inkább fáradt, mint dühös. – És még most sem tesz senki semmit, csak tanácskoznak, méricskélnek – teszi hozzá.

AZ UTOLSÓK EGYIKE

A parajdi születésű, Kolozsvárott turizmust kutató és oktató Miklós Alpár szerint sem volt váratlan a bekövetkezett esemény.

– Az egyéb erdélyi és máramarosi példák is figyelmeztetésként szolgálhattak volna, de az itteni sóbánya vonatkozásában szintén születtek olyan prognózisok, tudományos munkák, amelyek felhívták a figyelmet a katasztrófa magas kockázatára. De ha mindez nem állt volna is rendelkezésre, önmagában annak elegendőnek kellett volna bizonyulnia, hogy az elmúlt két évben több alkalommal is le kellett zárni a bányát vízbetörés miatt – vélekedik a szakember. Szerinte ezen óvatlanság, illetve az érintett intézmények részéről tapasztalt hiányos tájékoztatás fényében különösen érthető a parajdi emberek dühe és kilátástalansága.

Miklós Alpár egyike volt azoknak, akik utolsó civilekként ereszkedtek a bánya mélyére. – Tagja voltam annak a filmes stábnak, amelyik Jókai Mór erdélyi utazásairól forgatott dokumentumfilmet, így jártunk május negyedikén a régi bányatelepen és a bányában is. Utolsókként jöttünk ki a komplexumból, már a lámpákat is lekapcsolták mögöttünk, a rendező a telefonjával világította az utat a léptei előtt, majd az idegenvezetőnk kisbusszal hozott ki bennünket. A következő nap fejleményei nyomán bezárták a sóbányát, május 27-én pedig bekövetkezett a katasztrófa: a régi bányatelep közelében a mélybe szakadt a Korond patak – idézi fel a folyamatot Miklós Alpár.

MI LESZ VELED, PARAJD?

Ez a kérdés foglalkoztat mindenkit a leginkább. Miklós Alpár rámutat: elkezdett megszerveződni az a munkacsoport, amely a falu gazdaságát, turizmusát hivatott újragondolni, de egyelőre korai lenne stratégiai lépéseket tenni. Az események jelenlegi szakaszában sajnos még nem egyértelmű, hogy az eszkalációs fázis végére érkeztünk-e. Nem biztos, hogy ez az a nyugvópont, amelyen valóban mérleget vonhatunk, és felmérhetjük a veszteséget: milyen károkat szenvedett a helyi gazdaság, a turizmus, a helyi közösség és ökológiai értelemben a környezetünk. Ahhoz, hogy új jövőt tervezhessünk a községnek, ezekben a stratégiai kérdésekben tisztán kell látni – magyarázza.

Szerinte ehhez közösségi és kormányzati erőfeszítésre egyaránt szükség van, de legfőképpen annak a gyászmunkának az elvégzésére, amelyet nem kerülhetnek el az itt élők. – Szembe kell nézni ezzel a veszteséggel. Közösségként és egyénenként el kell siratni ezt a bányát, a múltat – véli Miklós Alpár.

Parajd tehát gyászol, a falu legtávolabbi szegletében lakókat ugyanúgy megviselik a történtek, mint azokat, akiket ki kellett költöztetni a bányaomlással fenyegetett területekről. Szerinte a falu csak úgy tud majd megbékélni, úgy tudja elfogadni a veszteséget, ha tisztázódnak a katasztrófát közvetve és közvetlenül előidéző okok, valamint fény derül a felelősök kilétére. A távolabbi, bánya nélküli időkre tekintve úgy látja: a községnek újra kell „definiálnia” magát. – Ahhoz, hogy ezt az újratervezést megfelelő alapossággal és stratégikussággal végezhessük el, külső szakemberek segítségére, a lakosok részéről pedig nyitottságra, befogadókészségre és higgadtságra lesz szükség – magyarázza a szakember.

– Amennyiben ezek a feltételek adottak, újragondolható a település gazdasága, turizmusa. A sóbányászat kulturális öröksége megőrizhető, megjeleníthető különféle formákban, a kősó nagy tömegű jelenléte pedig, amely eddig is meghatározta a sóvidéki települések gazdaságát és formálta ezek arculatát, továbbra is adott. Erőteljes töréssel kell viszont számolni az idegenforgalom jelentette erőforrások tekintetében, a bányától mint turisták által látogatható objektumtól már biztosan elesünk. Ezt leszünk kénytelenek pótolni olyan idegenforgalmi attrakciókkal, amelyek az eddiginél is élhetőbb, fenntarthatóbb gazdaságot és turizmust teremtenek majd. Ez lenne az ideális forgatókönyv.

Miklós Alpár szerint lényeges, hogy az új turizmusfejlesztési stratégia kidolgozásában a helyi társadalom, azon belül a református közösség is megfelelő módon szerephez jusson. A parajdi Urbán Andor Református Konferencia- és Üdülőközpont például különféle rendezvények (konferenciák, diáktáborok stb.) számára kínál helyszínt, és – amint a neve is mutatja – egyházi fenntartású. Az Urbán-központ, a településen áthaladó Mária-zarándokút, illetve a parajdi templomok mint az épített kulturális örökség látnivalói és mint imahelyszínek egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy a falu idegenforgalmi összképében a vallási vonatkozás is megjelenjen – de ez a szegmens a szóban forgó turisztikai mozaikban eddig csak egy (nem domináns) elemként szerepelt.

PILLESZÁRNYON

A településen akadnak olyan turisztikai vállalkozások is, amelyek nem kifejezetten a sóra alapozva működnek. Ezek közül az egyik Románia első állandó trópusi lepkeháza, amelyet 2012-ben nyitott meg a Kilyén házaspár. Szerintük valószínűleg leginkább a szállásadók érzik a bőrükön a következményeket, de ők is tapasztalják a bányabezárás hatását.

– A látogatóink hatvanöt-hetven százalékát elvesztettük, de bizakodunk, mert már két olyan szezon is előfordult a múltban, amikor zárva tartott a bánya, mégis túléltük. Nyilván nem akkora forgalommal, mint amikor üzemelt, de most is úgy érezzük, van remény arra, hogy képesek leszünk tovább működni – bizakodik Kilyén Barna, aki szerint lehetőségként érdemes tekinteni a jövőre, így lehetne értékteremtésre használni.

– Csak hiányzik a szellemi tőke, ez itt, Parajdon valahogy sosem tudott találkozni a pénzzel. Millióeurós panziók épültek, pedig lehetett volna olyan attrakciókba is fektetni, amelyek a kikapcsolódási lehetőség megteremtése mellett hozzáadott értékkel is bírtak volna.

Szabadkozik, hogy talán nagyképűnek hangzik a kijelentése, de a korábbinál kicsit több fantáziával, kreativitással sikerülhet megoldani ezt a válsághelyzetet, már ami a gazdaság és turizmus újraindítását illeti.

ANYAGI TÁMOGATÁS

– A sóvidéki gyülekezetek – Parajd, Alsósófalva és Felsősófalva – egyfajta mozgatórugói a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegyének, a települések gyülekezetei létszám és lelkület szempontjából is meghatározók nemcsak egyházmegyénk, hanem a tájegység életében is – fogalmaz Páll Attila-Csaba esperes. Ezért is mondtak igent arra az együttműködésre, amely a nehéz helyzetbe került parajdiak támogatásáért jött létre a Székelyudvarhelyi Református Egyházmegye, a Hargita megye turisztikai fejlesztéséért felelős Közösségi Fejlesztési Társulás és a Sóvidék–Hegyalja Turisztikai Egyesület között.

– A technikai hátteret az RMDSZ biztosítja a segitsparajdon.ro címen elérhető adományozóplatform működéséhez, amelyen egyszerre gyűjtenek az otthonukból kitelepítetteknek, illetve a helyi turizmus megsegítésére. A vendéglátásra szánt összegeket a két másik szervezet, a fedél nélkül maradt parajdiaknak összegyűlő adományokat egyházmegyénk kezeli, ezek tehát külön számlára érkeznek. Később majd a Parajdi Református Egyházközséggel és az önkormányzattal egyeztetve igyekszünk megtalálni azokat a helyieket, akik a leginkább rászorulnak arra, hogy az adomány kedvezményezettjei legyenek – fogalmaz Páll Attila-Csaba.

Szerinte a település helyzete nehezen teszi lehetővé a segítségnyújtás más formáját, ellentétben a Háromszéket sújtó árvízzel, ahol elkelnek a természetben nyújtott adományok, a kétkezi munka is.

LELKI TÁMOGATÁS

Június közepén ökumenikus alkalmat tartottak Parajdon a sóvidéki lelkipásztorok részvétele mellett. – Olyan hangulat uralkodott, mint amikor ráébredünk: túl kevesek vagyunk ahhoz, hogy egyedül oldjuk meg a nehézségeinket. Ebben az esetben nem tudunk mást tenni, mint egyszerűen egy kicsit csendben maradni, és kérni a gondviselés Urát, pótolja ki a hiányosságainkat, a tökéletlenségünket, és álljon úgy mellénk, hogy ránk vetüljön a fénye, és ezt más is észrevegye rajtunk – beszél a vasárnapi eseményről az esperes.

Páll Attila-Csaba elmondja, hogy a helyi református közösség vezetője, Iszlai Béla lelkipásztor családlátogatásba kezdett a havária után. – Elsőként azokat a családokat igyekszik felkeresni, amelyekben mindkét fél, férj és feleség egyaránt érintett a munkahelyhiányban vagy az ideiglenes munkahely-felfüggesztésben. Ezt találom a legjobb kifejezésnek, így embertől emberig megtalálhatók azok a kapcsolódási pontok, amelyeken keresztül egymás támaszai tudnak lenni – mondja az esperes, és hozzáteszi, a parajdi mindig erős gyülekezet volt, most sem fog összeroppanni.