... a keresztyén lelkigondozás tudománya, határterület, a teológia és a pszichológia találkozási pontja és integrációja. A mindkét tudományban elmélyült és azokat gyakorló szakember érzi azt a felelősséget, hogy a lelkigondozás nem csupán keverék – egy kis Biblia, egy kis pszichológia turmixolva –, nem gyorstalpaló tanfolyammal megszerezhető ismeretanyag, amelyekből felváltva idézhet, és kész válaszokat adhat a hozzá forduló, bajba jutott híveknek.

A teológiát végzett, hívő egyháztag, presbiter missziói hevülettel látogathat családokat, betegeket, hittanos gyerekeket, hogy hívja őket a gyülekezetbe, de az ilyen látogatásokra is alaposan fel kell készülni. Mert megtörtént, hogy a meglátogatottak néhány alkalom után könyörögtek a lelkésznek, ne küldjék hozzájuk még egyszer azt az embert. Miért?

Kiderült, hogy valójában kéretlen prédikációját, véget nem érő imádkozását vagy kifejezetten agresszív, megtérést sürgető magatartását zaklatásnak érezték a családok. Nem volt benne tapintat, ráhangolódás a család pillanatnyi állapotára, helyzetére. Ez a fajta kapcsolattartás többet ártott az ügynek, mint használt. Elidegenítette az egyháztól ezeket a családokat. Pszichológiai felkészültsége súlyos hiányosságokat mutatott. De legalább annyit ront a teológiai tájékozatlanság is, ha például a beszélgetésben nem odaillő igeszakaszt olvas fel, idéz valaki, nem olyat, amely akkor és arra a helyzetre alkalmas.

A pasztorálpszichológiai képzés és tanulás célja tehát az, hogy a lelkész, a lelkigondozó képessé váljék a másik ember állapotának, másmilyenségének elfogadására. Ennek következtében tud hatékonyan kapcsolatba lépni vele, Istenről beszélni, miközben maga is hiteles marad. A két tudományág ismereteit és alkalmazását tehát nem lehet egyszerűen keverni. Lélektani ismeretek nélkül nem célszerű evangelizálni, teológiát kínálni, mert a kívül- vagy távolálló nem érti, nem hiszi és kevesli azt.

A boldogtalan embert nem elégíti ki önmagában az üdvösség emlegetése, ha nem kap róla élményt. A hiányzó dimenzióról kellene kóstolót adni neki, a mindig, mindenütt jelen lévő Isten valóságáról. Akkor lehetséges a valódi megbékélés, boldogulás, ha Istenre talál, és Isten megtalálja őt. Előkészítői lehetünk ennek.

Az is lényeges, hogyan maradhatunk mi, lelkigondozók, egyházi munkatársak egészségesek, hogyan óvhatjuk meg magunkat és egymást a kiégéstől. Hol vannak a határaink, ismerjük-e azokat? Mit teszünk szolgálatból, és mi a teljesítménykényszer – amely szükségtelen, és amelyben Isten nem gyönyörködik?