A kegyelem idején meghallgatlak, a szabadulás napján megsegítelek!" (Ézs 49,8) Az Ószövetség az üdvösség napját a menyegző képével festi le, amely a vőlegény – maga Isten – megjelenésével kezdődik. A megbékélés napján az egész nép böjtölt, hogy engesztelést szerezzen a bűneiért. A farizeusok a hagyomány szerint hetente kétszer böjtöltek, és ugyanezt várták el a követőiktől is. Jézus és tanítványai azonban ehelyett ünnepi lakomára jönnek össze a bűnösökkel, egy vámszedő házánál. Azonnal számon is kérik ellenségei a látványos szakítást a hagyománnyal. Jézus válasza egyértelmű: a vőlegény jelenléte a nász beteljesedése, az üdvösség napjának eljövetele, mert benne maga az Úr van jelen! ,Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!" (2Kor 6,2) Itt a bűnösök és vámszedők átélték a csodát, amelyet a vőlegény jelenlétében mi is megtapasztalhatunk: Isten irgalmas és kegyelmes hozzánk, mert nem azt kapjuk, amit megérdemelnénk, viszont megkapjuk mindazt, amit nem érdemlünk meg. Új események feszítenek szét minden keretet. A böjtnek is megvan az ideje, de majd akkor, amikor a vőlegény elvétetik tőlük egy időre, hogy aztán örökké velük maradjon.

1Móz 11.

131. zsoltár

Egyre több az ütközőpont Jézus és a farizeusok között. A szombat megtartása a ragaszkodás jele volt az Istennel kötött szövetséghez, amelyben Izráel kifejezte, nem felejti el Teremtőjét és Szabadítóját. Istentől rendelt nap, az imádságé, hálaadásé és pihenésé. Azt vallották, a szombat megtartása őrzi meg a népet. A Messiás is csak akkor jön el, ha hűségesen megtartják a szombatot. A farizeusok szemében a tanítványok „megélhetési bűnözők”, és ehhez Jézus is asszisztál. Ahelyett, hogy elhatárolódna tőlük, ezt az eseményt használja fel, hogy visszaadja a szombat törvényének eredeti értelmét. Isten a nyugalom napját arra szabadította fel, hogy a vele való közösségben tanuljunk azzal boldogan, hálásan élni, hitünk erősödjék, és a feladatainkat felelősen végezzük. Nem önmagáért adott intézmény, hanem ajándék idő. Jézus pedig ezzel szabadon élt, amikor nem állította le a kalásztépést. „Az Emberfia ura a szombatnak is.” Ő úr a megcsontosodott törvények és a törvény nélküli világ erői fölött is. Vajon ki és mi uralja a mi időnket, gondolkodásunkat, szemléletünket, döntéseinket, cselekedeteinket?

1Móz 12

611. dicséret

Jézus működésének fontos színtere volt a zsinagóga, ahol Isten Igéjét olvassák, ahol az ő szavának kellene döntenie. Ehelyett az ott megjelentek azt lesik, megtöri-e újra a szombatot. Istenre figyelés helyett arra összpontosítanak, miként mondhatnának ítéletet a másik fölött, akinek a kegyessége nem illik bele az övékbe. Jézus népszerűsége miatt már így is megrendült a farizeusok tekintélye a nép előtt. Elviselhetetlen számukra, hogy valaki Isten helyébe lépve bűnöket bocsásson meg, törvényt törjön. Elkerülhetetlen a törvény és rend őreinek összefogása Jézus ellen. Őt azonban nem lehet eltéríteni, átlát a szándékukon, kérdésével leleplezi és sarokba szorítja őket: „Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni, életet menteni vagy kioltani?” A törvény szerint talán nem szabad se jót, se rosszat tenni, életet menteni viszont muszáj! „…a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3,6) Jézus haragszik ezért a szemléletért, de nem lesújt rájuk, hanem bánkódik szívük keménysége miatt. Középre állítva meggyógyítja a beteget, ezzel rámutat: törvényeskedés helyett az életmentésnek kell az istentisztelet középpontjában állnia. Az ítélkezőkért azóta is közbenjár: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23,34) 1Móz 13

765. dicséret

Lukács szerint Jézus az éjszakát a hegyen imádkozva virrasztotta végig (Lk 6,12), mielőtt az őt követő tágabb tanítványi körből kiválasztott tizenkettőt, akiket az ősegyház apostoloknak (küldött, követ) is nevezett. (Jelképesen ők képviselték Izráel tizenkét törzsét.) Abban a korban a „hallgatók” választottak „professzort”, a tanítványok tanítómestert, és vele szinte együtt is éltek. Jézusnál nem lehetett jelentkezni, nem írt ki pályázatot, hogy a legalkalmasabbakat vegye maga mellé, hanem azokat hívta magához, „akiket akart”. Jézus egyedül az Atyával egyeztetett, aki „Krisztusban kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt” (Ef 1,5). A választottak gyülekezete nem is lehetne sokszínűbb, mert nem érdeklődési kör, műveltség, képzettség vagy pártállás, hanem a szuverén Isten belátása szerinti az összetétele. Nem azért, hogy vitatkozzanak, versengjenek vagy elmélkedjenek, hanem hogy vele legyenek, és azután elküldje őket, hirdessék az Igét, és a tőle kapott hatalommal kiűzzék az ördögöket. Hozzá menni, vele lenni és követként őt vinni másokhoz is: erre a szolgálatra választott minket is, és alkalmasságunk is tőle van.

1Móz 15

25. zsoltár

Még családja is azt gondolta Jézusról: megzavarodott. Pedig ők zavarodtak össze, mert nem tudták megítélni, mi a történések igazi eredete. Talán ezért akarják kivonni az események sűrűjéből, nehogy valami őrültséget kövessen el. Az írástudók azonnal rá is sütik: „Belzebub van benne!” (Baál-Zebub, a filiszteusok istene, „a magas lakás ura”, „a legyek ura”, a gonosz lelkek legfőbbike.) Pedig nekik tudniuk kellett volna, mi a démoni és mi Istentől való. Jézusnak helyre kell tennie és meg kell ítélnie eltorzult gondolkodásukat: a Sátán nem űzheti ki a Sátánt! „Lehet-e a jégből lángot csiholni?” (Kálvin) Csak nála hatalmasabb erő kötözheti meg a gonoszt, csak a Lélek tüze olvaszthatja fel a jeget. Aki Jézusban tisztátalan lelket lát, az éppen annak a Léleknek mond ellent, aki egyedül képes úrrá lenni a gonoszságon. „…vizsgáljátok meg a lelkeket…” (1Jn 4,1) A tanítványok pünkösdkor megkapták a lelkek megítélésének ajándékát, az ősgyülekezetekben pedig már közösségi kegyelmi ajándékként gyakorolták (1Kor 14). A példázat ma is beszédes: az az ország, háznép, amelyik az ellenkezőjét teszi, mint amit helyesnek tart, kivetkőzik önmagából, szétmállik és elpusztul. „A Lelket ne oltsátok ki…” (1Thessz 5,19)

1Móz 16

681. dicséret

Jézus elutasítja családja közeledését, akik próbálják kimenteni a tömeghisztériából. Jaj annak ugyanis, akit a tömeg a vállára emel, könnyen lezuhanhat onnan, hogy aztán más emelkedjen a magasba! Vajon Jézus nem méltányolta ezt a féltő szándékot, vagy lebecsülte a vérségi kötelékeket? Nem, ő ezt az ellentmondásos helyzetet arra használja fel, hogy rámutasson, mi a helyes sorrend Istenhez és emberekhez fűződő viszonyunkban. Nem azzal van a baj, mintha nem szeretnénk Istent és szeretteinket, hanem azzal: rosszul, önző módon tesszük. Csak akkor tudjuk jól szeretni egymást, bizalommal fordulni a másikhoz, őt elfogadni, ha azt keressük, mi a szándéka Istennek velünk, családunkkal, gyülekezetünkkel, népünkkel. Kérdés: mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem? Ezt pedig vele állandó kapcsolatban, őt hallgatva, a gyülekezet közösségében ismerhetjük meg igazán. Megbocsátó szeretete tud egyensúlyt, békét teremteni közöttünk is. Jézus nemcsak mesterünk, példaképünk, hanem testvérünk is, mert Isten érte fogad el gyermekeinek. Nem megy haza a családjához, nem is hagyja el őket, hanem a családot hívja, akarja bekapcsolni a gyülekezetbe, a nagyobb közösségbe. Isten nem szétszakítani, hanem Krisztusban egybeszerkeszteni akar bennünket. Ő nagyobb a mi szívünknél (1Jn 3,20), többen beleférnek, mint a miénkbe.

1Móz 17

797. dicséret