Édesapja pénzügyőri munkája miatt gyakran költözködtek, így életének állomásai: Nyírbátor, Tapolca, itt a polgári iskolát járta, amelyet aztán Munkácson fejezett be, a kereskedelmit pedig Budapesten végezte. A református öntudatot a nagyváradi középiskolás évek (1941–44) jelentették. Soos Géza igehirdetései, lelkigondozó munkája élesztette fel benne a Jézus iránti szeretetet. A jeles érettségi után a Líceumban megszerezte a tanítói oklevelet is. Titkos vágya a teológia volt, de polgári gondolkodású édesanyja szerint „a lány menjen férjhez és szüljön gyerekeket”.

Ebbe az irányba hatottak némileg a szárszói konferenciák evangelizátorai is, akik hatékony bátorítók voltak: meg-megbiztatták a fiatal Vörös Károlyt, ugyan ne hagyja már, hogy baja essék a Balaton vizében úszkáló, szépséges Juhos Magdának! Így aztán vigyázott is rá a mi édesapánk negyvenegy éven át, egészen a haláláig. Vörös Károly 1949-ben kérte meg a siklósi várkisasszony kezét – ugyanis a nagyapánk akkoriban ott volt várgondnok, s a lányok Kanizsai Dorottya szobájában laktak, ahol Zsigmond király kandallója állott.

De maradjunk még a fiatal Juhos Magdánál, aki 1943-ban bibliaórákat tartott, vasárnapi iskolát vezetett, táborokba járt Szilicén, Balatonszárszón. Mentora többek között Kis Antal Jenő, Farkas József, Pap László és Tüski István volt. 1944-ben Soos Géza kineveztette a Soli Deo Gloria (SDG) utazótitkárának, ez lehetett az első munkahelye. Ennek kapcsán a Vas utcai leányinternátust vezette.

Élete egyik legmegrázóbb idejének, ugyanakkor a legmélyebb hittapasztalatokénak Budapest ostroma bizonyult, azt a négy hónapot az SDG megbízásából Soos Géza feleségével és családjával töltötte – az asszony a negyedik gyermekével volt áldott állapotban, miközben az édesapa fogságban. A két fiatal nő ez idő alatt kötött életre szóló barátságot. A háború egyik áldozata a családból Géza édesanyja, Daisy mama volt, aki az éhezéstől végelgyengülésben távozott az élők sorából, a másik pedig a hároméves Ildikó, aki gyógyszer hiányában vészes agyhártyagyulladásban halt meg. Juhos Magda, a szőke, szép „gyévuska” pedig hol a padláson, hol a tyúkólban éjszakázott, vagy éppen beágyazva rejtekezett az orosz katonák elől.

Ahogyan a naplójában írta édesanyánk: „Ez a négy hónap életem legfájdalmasabb, de hit szempontjából a legcsodálatosabb időszakaként maradt meg bennem. Itt jutottam arra, hogy »a te kegyelmed jobb az életnél« (63. zsoltár). Nem bánom, ha eltalál egy puskagolyó, boldogan megyek Haza, Mennyei Atyámhoz. Akkor erősödött meg a hitem, rájöttem, hogy Isten szentsége előtt nem állhat meg senki. Kegyelemre szoruló bűnösök vagyunk mind.” A főváros ostroma után nagyapánk hazavitte a húszéves lányt Derecskére, ám ott csak rövid ideig tanított, vágyódott az SDG után. Szárszót az ébredés tüze járta át, a nélkülözések ellenére az esti tábortüzek, az előadások, az evangelizációk mindenért kárpótolták őket. A versek szeretete is itt ivódott a fiatal lányba, még kilencvenévesen is lelkesen szavalt…

Budapestre visszatérte után naponta járt a gimnáziumokba SDG-s csoportoknak bibliaórát tartani, szervezte a népszerű „szerda esték” előadóit. Az egyházi iskolák államosítása után az Ormánság központjába, Vajszlóra helyezték tanítani. Később Pécsett, Siklóson (1948–49) is tanított (ének, magyar, fizika), és aktív munkása lett a baranyai missziónak: lányköröket tartott, vasárnapi iskolát vezetett. Majd házassága, férje állása – ő akkor a Hangya Szövetkezet elnöke volt – Pestre szólította.

Anyánkat a halála előtt néhány nappal meglátogatta egykori napközise, ma már nyugdíjas szemorvos, aki mindig hálásan emlékszik a tanító nénire, aki makramézni, zománcozni tanította őt, szavalóversenyeket rendezett… s olykor még a táskáját is bepakolta. Igen, mert nyolc saját gyermeke mellett negyven évig tanított a zuglói iskolákban, ahol kerületi szakfelügyelő is volt. „Klerikális nézetei” miatt rendszeresen kihagyták a jutalmazásokból, s a fizetése is szégyenletesen elmaradt a kollégáiétól.

Ugyanebbe a neves zenei általános iskolába jártunk mi is. Itt éltük gyermekkorunkat viszonylagos nyugalomban, kicsit lenézve, de szüleink által megkapva azt a többletet, amely csak keveseknek jutott: az élő hitet és a jézusi szeretetet. ű

Nagy szegénységben nevelkedtünk ugyan, de ez takarásban volt előttünk, csakúgy, mint apánk „priuszos” volta. Mi, fiatalok a nyolcvanas években rendszeresen jártunk Erdélybe, Bibliát, gyógyszert, Omnia kávét és Amo szappant csempésztünk, és amire még szükség volt. Egy ilyen útról hazaérve a húgunk lelkesen mesélte apánknak, milyen jó, hogy mi itt élhetünk, Magyarországon. Mire apánk csöndesen ezt válaszolta: ti nem tudjátok, milyen ország ez…

Hát megtudtuk. A kétezres évek után előkerült a róla szóló, vaskos megfigyelési dosszié. Családi tabu volt 1958 októberének egyik hajnala is, amikor házkutatást tartottak nálunk. Apánkat elvitték, hónapokig nem tudtunk róla semmit. Anyánk a hatodik gyerekkel állapotosan magára maradt. Túlélésünk zálogát azok a névtelen pénzes borítékok jelentették, amelyeket az SDG-s és Csia-bibliakörös barátok a postaládánkba dobtak. Később kiderült, hogy a vizsgálati fogságban (Andrássy út 60.) válogatott kínzásokkal kémkedést akartak apánkra rábizonyítani, mert kiterjedt levelezést folytatott német teológusokkal, teológiakönyveket vásárolt, ráadásul a kisgazdapártban is aktívan tevékenykedett. Miután kiengedték a börtönből (ahol először nyilatkoznia kellett, hogy az ott történtekről soha nem beszél), évekig nem kapott állást, közgazdasági doktorátussal is csak vasúti pályamunkás lehetett.

Ha már a szüleink mélyrepüléseinél tartunk, nem mindennapi hitpróbaként ide kell sorolni egyik gyermekük, Szilvike tragikus halálát is (1962). De nyolc gyermeket fölnevelni, betegágyuk mellett virrasztani, őket fölső iskolába járatni s a nagyját kiházasítani sem volt egyszerű abban a rendszerben, amely ha nyíltan nem üldözte is a hitvallókat, de folyamatosan megbélyegezte őket.

Édesanyánk özvegysége (1990) és a nyugdíjas évek (1978-tól) legalább olyan programdúsak voltak, mint a fiatalkora. Főfoglalkozású nagymama lett, számos unokával és sok-sok túlórával, állandó készenlétben. A szűken harminctagú családban nem maradhatott el egyetlen születésnap sem a Mama mézes krémese nélkül! Mindemellett a fasori gyülekezetben is sokat szorgoskodott, számtalan lelki gyermeke „született” ott, sőt egy szenvedélybetegségből megtért asszony helyet kért földi gyermekei között, az elhunyt kislánya helyett. Mamának szólította, és az utolsó időkig mindennap hűségesen felhívta telefonon.

Emellett mentorként és anyagiakban is támogatta a fiatal SDG-s munkatársakat, és a barátnőjével együtt ő volt a lelke a szárszói szenior SDG-s konferenciáknak. Amikor egyik lánya hónapokig külföldi tanulmányúton volt, fél évig ő vezette helyette a debreceni öregotthont (1992), naponta áhítatot tartva az időseknek. Később, amikor Éva lelkészként Nagykerekibe került (1996–99), gyakran leutazott hozzá orgonálni s egyéb munkákban segíteni. Ott, a román határ melletti kicsi faluban egy gyülekezeti tag máig hálás neki azért, mert őt bizony „Magda néni tanította meg hangosan imádkozni”. Félig-meddig otthona volt a kétezres években-évtizedekben a négy unokától nyüzsgő dunabogdányi parókia is.

Pedig a halál angyala már ötévesen kopogtatott nála, amikor tüdőgyulladás miatt lemondtak róla az orvosok. Az ágya mellett virrasztó apa egyszer csak arra lett figyelmes, hogy kislánya felül az ágyban, és azt mondja: „Édesapám, imádkozzunk, mert meggyógyultam: Mi Atyánk…” Édesanyánk később így írt erről: „…amióta csak eszemet tudom, mindig imádkoztam.”

Került már kórházba szívinfarktussal, hetekig feküdt trombózissal, s többször volt Coviddal fertőzött, de főnixmadárként újra és újra megelevenedett. Istenkapcsolata testi-lelki széthullásai közepette is minden értelmet meghaladón sértetlen maradt. Sajátos test-teológiát élt elénk: ahogyan a gyötrelmes biológiai folyamatait is transzcendálta, és ahogyan Istentől várta annak orvoslását. Amikor valamelyik tagja szinte kibírhatatlanul fájt, szinte folyamatosan mondogatta: „Könyörülj rajtam, Istenem!”

Az áldott Orvos gyógyító, fájdalmat könnyítő jelenlétét – tudjuk – szinte naponta tapasztalta, százévesen is. Utolsó imádsága ez volt: „Uram, te rakj rendet a testemben, mert én már nem tudok. Te rakj rendet a fejemben, mert én már nem tudok. Tiéd vagyok mindenestül. Könyörülj rajtam, szánj meg, Istenem!” Másnapra hitünk szerint a menny kapuja nyílt meg előtte, és rendet rakó Égi Gazdája újjáteremtett testtel ajándékozta meg.