Az idősebb hölgy fején nagy karimájú tüllkalappal, hóna alatt egy műtéti galléros fehér kiskutyával utazott a buszon. A kalaphoz vászon nadrágkosztüm tartozott, a kényelmet pedig egyszerű, lapos talpú szandál, hátizsák és egy övtáska képviselte. A hölgy a legnagyobb táskát letette a földre, az azt tartó kerekes alkalmatosságot pedig székké nyitotta, és ráült.

A mini parabolaantennából kifelé tekintgető ebecske nem örült a szorító karoknak, megpróbált kiszabadulni, miközben a gazdája a telefonjába magyarázott valamit a külsőségekről és a stílusos megjelenésről. Kissé elmosolyodtam, mert különös volt ezt hallani ennek a jelenségnek a szájából. Pár pillanat alatt kialakult róla a véleményem. „Micsoda fura, bogaras néni!” – gondoltam. „Vajon hova és miért utazik így felszerelkezve ebben az örömanyakalapban?”

Aztán elszégyelltem magam, hogy így figyelmen kívül hagytam az unásig ismételt, de nagyon is igaz felszólítást: „Ne ítélj elsőre!” Hozzáteszem, másodikra! Ugyan mi volna a mentségünk arra, ha embertársunkat alaposan felmérve beskatulyázzuk az általunk megalkotott véleménydobozba? Mi persze találnánk mentséget, de a mi „dehátozásunk” ugyanúgy nem hatja meg Istent, mint édesanyát a gyermeke, aki a szomszéd Pistikére hivatkozik a betört ablak alatt.

Őt az érdekli, a mi szívünkben és gondolatainkban mi van, és hogy az szolgálja-e az ő országát. Hasznos az, ha magunkban megszóljuk a néni öltözködését? Nem. Hasznos, ha hozzásegítjük, hogy épségben eljusson oda, ahová igyekszik? Igen.

Az öleb végül sikeresen lekéredzkedett a padlóra, a hölgy pedig kezdte összeszedni a motyóját. Az ajtónál megkért egy férfit, hogy a megállóban adja le neki a poggyászt, amíg ő a kutyával leszáll. „Már csak tíz percünk van a vonatindulásig” – mondta aggódva. Ekkorra már őszintén megsajnáltam, mert tudtam, hogy amerről ő akarja megközelíteni az állomást, ott nincs lift, csak sok-sok lépcső.

Vezekelni akartam a rosszmájúságom miatt. Gyorsan leszálltam én is buszról, és a hölgy nyomába eredtem. Majd elkezdődött a burleszkfilmbe illő jelenet két rohanó nővel, egy tölcsérfejű kiskutyával, egy elrepülő tüllkalappal (sikerült elkapni), a lépcsőn közös erővel felcipelt kerekes táskával, és a néni futás közben ellihegett történetével, hogy Székesfehérvárra utazik a fiához, aki várja őt az állomáson, ezért jó lenne nem lekésnie a vonatot, amely erről a nehezen megközelíthető vágányról indul, ezért választotta a fitneszútvonalat.

Az állomásnál a hölgy, megköszönve a segítséget, futásnak eredt a mozgólépcső irányába, majd eltűnt a szemem elől. Egy rövid mondattal megemlítettem Istennek, hogy hadd érje el a vonatot. Remélem, baj nélkül megérkeztek úti céljukhoz, és elmesélhette a fiának, hogy egy fura, bogaras nővel találkozott az állomás felé menet.

A szerző újságíró