Az idősebb hölgy fején nagy karimájú tüllkalappal, hóna alatt egy műtéti galléros fehér kiskutyával utazott a buszon. A kalaphoz vászon nadrágkosztüm tartozott, a kényelmet pedig egyszerű, lapos talpú szandál, hátizsák és egy övtáska képviselte. A hölgy a legnagyobb táskát letette a földre, az azt tartó kerekes alkalmatosságot pedig székké nyitotta, és ráült.

A mini parabolaantennából kifelé tekintgető ebecske nem örült a szorító karoknak, megpróbált kiszabadulni, miközben a gazdája a telefonjába magyarázott valamit a külsőségekről és a stílusos megjelenésről. Kissé elmosolyodtam, mert különös volt ezt hallani ennek a jelenségnek a szájából. Pár pillanat alatt kialakult róla a véleményem. „Micsoda fura, bogaras néni!” – gondoltam. „Vajon hova és miért utazik így felszerelkezve ebben az örömanyakalapban?”

Aztán elszégyelltem magam, hogy így figyelmen kívül hagytam az unásig ismételt, de nagyon is igaz felszólítást: „Ne ítélj elsőre!” Hozzáteszem, másodikra! Ugyan mi volna a mentségünk arra, ha embertársunkat alaposan felmérve beskatulyázzuk az általunk megalkotott véleménydobozba? Mi persze találnánk mentséget, de a mi „dehátozásunk” ugyanúgy nem hatja meg Istent, mint édesanyát a gyermeke, aki a szomszéd Pistikére hivatkozik a betört ablak alatt.