A legtöbb mondókában tízig jutunk el a számolásban. Az egyiknek így ismerem az utolsó sorait: „Tíz, tiszta víz, ha nem tiszta, vidd vissza, ott a szamár megissza.” De az az igazság, hogy a szamarak sem szeretnek koszos vizet inni. Ahogyan az ember sem. Szóval tényleg nagy szamár, aki megissza azt a vizet, amely nem tiszta. De ennél csak az a nagyobb szamár, akit tízszer is figyelmeztet Isten, és ő csak az utolsó alkalommal hallgat rá.

Ilyen volt Egyiptom uralkodója, a fáraó, aki rabszolgasorban tartotta Isten népét, a hébereket. Emlékszel még Mózesre? A héber kisfiúra, aki a fáraó udvarában nevelkedett, aztán messze földre került, és pásztor lett belőle? Isten azt a parancsot adta neki a pusztában, hogy vezesse ki a népét Egyiptom földjéről.

Ám Mózes nem nagyon akarta vállalni ezt a küldetést. Azt mondta, nem alkalmas a feladatra, mert nehezen tud beszélni. De Isten elküldte mellé a testvérét, Áront, akivel együtt elmentek a fáraóhoz, hogy megkérjék, engedje el Isten népét Egyiptomból. A fáraónak esze ágában sem volt ezt megtenni. Először valamiféle csodát kívánt Mózestől, aki erre a botját kígyóvá változtatta. – Ugyan, ezt az én mágusaim is meg tudják csinálni – nevetett a fáraó, és nem engedte el a népet. Isten megharagudott a fáraóra, és megparancsolta Mózesnek, hogy változtassa vérré Egyiptom vizeit.

A fáraó megrettent ugyan, de aztán megint csak nevetett: – Nem olyan nagy ügy ez! Az én mágusaim is vérré tudják változtatni a vizet. És nem engedte el Isten népét. Pedig ez már az első csapás volt, az első figyelmeztető jel Istentől. És azután még kilenc következett. Először jöttek a békák. Mindent elleptek Egyiptom földjén. Igaz ugyan, hogy a mágusok ezt is meg tudták csinálni, de akkor már hajlott a jó szóra a fáraó.

De csak addig, amíg Isten el nem tüntette a békákat. És jöttek a csapások sorra: a szúnyogok, a bögölylegyek, aztán elhullottak az állatok. Majd megbetegedtek az emberek, jégeső esett, elverte a termést, ami pedig megmaradt, azt a sáskák pusztították el. Végül teljes sötétség borult Egyiptomra három napig. A fáraó megijedt a figyelmeztető jelektől, ilyenkor mindig azt mondta, megengedi, hogy elhagyja Egyiptomot Isten népe. De amint elmúlt a baj, azonnal visszavonta a szavát. A tizedik csapás volt a legrettenetesebb.

Istennek azonban nem volt más választása, meg kellett tennie, különben nem hallgatott volna rá a fáraó. – Éjféltájban átvonulok Egyiptomon, és meghal minden elsőszülött Egyiptom földjén – szólt Mózeshez Isten. – A fáraó elsőszülöttje csakúgy, mint a kézimalmot hajtó szolgálóleány elsőszülöttje meg a háziállatok valamennyi elsőszülöttje is (2Móz 11,4–5).

Isten azonban gondoskodott arról, hogy az ő népét ne érje ez a csapás. Megparancsolta, hogy minden család vágjon le egy bárányt, és annak a vérével kenjék meg az ajtófélfát. És még hozzátette: – Még aznap éjszaka egyétek meg a húst: tűzön megsütve, kovásztalan kenyérrel, keserű füveket egyetek hozzá. Útra készen egyétek: legyen a derekatok felövezve, sarutok a lábatokon, bototok a kezetekben, és sietve egyétek: az Úr páskája ez (2Móz 12,8.11).

Megígérte azt is, hogy ahol a bárány vérével megkenték a házak ajtaját, ott nem fognak meghalni az elsőszülöttek. Ez volt az első páskavacsora, amely után Isten népe végre elhagyhatta Egyiptomot, a szolgaság földjét, hogy elindulhasson Kánaán felé.