Isten kiváltképpen nagy ajándéka az ember hajléka. A hajléktalanság szomorú, mivel az ilyen ember otthontalan, elveszik a nagyvilágban. Mindenkinek szüksége van hajlékra, még az Istennek is. Salamon ezért épített templomot, bár tudta, hogy Istent az egeknek egei sem fogadhatják be.

Amikor Jézust nem fogadják be egy samáriai faluban, a tanítványok, Jakab és János tüzet kérnének rájuk, de különös dolgot mond nekik Krisztus: „Nem tudjátok, milyen Lélek van bennetek…” Pál apostol pedig ezt kérdezi a korinthusiaktól: „…nem tudjátok, hogy a testetek a bennetek levő Szentlélek temploma…?” Mindez azt jelenti, hogy az ember, mint afféle törékeny cserépedény, maga is hajlék, hiszen Isten Lelke lakik benne. Ha a szívünkben lakik, akkor valóban a Szentlélek temploma lehetünk. Pünkösd napján, a Lélek kiáradásának ünnepén jó reménységgel kérhettük: „Jövel, Szentlélek Úristen, / Töltsd be szíveinket épen / Mennyei szent ajándékkal, / Szívbéli szent buzgósággal...” (RÉ 541) Ez a mennyei szent ajándék pedig nem más, mint maga a Lélek, a fiúság Lelke, aki által kiálthatjuk: Atyánk! Természetesen ez a hölgyekre is vonatkozik, hiszen az istengyermekség nincs se korhoz, se nemhez kötve.

Akárhány templomot látok, mindegyikben találok valami szépet, az egyszerű kis falusi templomokban éppúgy, mint a monumentális katedrálisokban, eget ostromló dómokban. Embernek lenni kiváltság, mivel az Örökkévaló hajléka, az Isten élő temploma lehetünk. Pál apostol ezt mondja magáról: „…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem…” Ennél gyümölcsözőbb életet élni, igazabb emberséget remélni aligha lehet. Ugyanis „a Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22–23).

Kérdés, hogyan válhatunk mi, esendő emberek Isten hajlékává, a Szentlélek templomává, mit kell tennünk ahhoz, hogy a fiúság Lelke által valóban Isten gyermekeivé lehessünk. Valójában semmit, nem a történetünktől vagy a körülményeinktől függ, hanem a bennünk lakozó Lélektől, a Fiútól, a békesség Fejedelmétől. Ez a Lélek tesz képessé minket arra, hogy illeszkedjünk Istenhez, kapcsolódjunk hozzá, ahogy a gyermek kötődik az anyjához és az apjához, tehát isten-gyermekké váljunk.

A Mindenhatóra pedig szüntelenül mint Atyánkra gondoljunk, amint a tékozló fiú is tette, amikor elindult a mélységből a magasság felé, amikor megtette az első lépést a haza vezető úton. Pedig akkor még csak sejthette, hogy az atyja mindenkinél jobban szereti őt, és alig várja már, hogy visszatérjen egykori otthonába. Aki Isten hajléka, mert a fiúság Lelke él benne, az Istent mindenkor atyának szólíthatja, és az egész életét, sőt, még a halálát is rábízhatja.