Jómagam jegyzetfüzetembe merülök – ebbe jegyzem le a látottak-hallottak legfontosabb gondolatait. Az igehirdető Kovács Gergő, a Debreceni Református Egyetemi Gyülekezet lelkipásztora. Elmondja, a mai estén arra kíván rámutatni, mekkora értéke van az Istennel való kapcsolatunknak. A textus Jézus Gecsemáné-kerti zaklatott lelkiállapotáról szól – egy pillanatra megérzi, milyen lesz majd a kereszten, amikor megszakad az Istennel való kapcsolata. Mintha ettől még inkább szorongana, mint a kínhaláltól; érdekes, keveset látjuk így, összeomolva a Megváltót.

Ha összegyúrnánk az összes baráti, szerelmi, családi szeretetkapcsolatunkat, ahol egész lényünket átadjuk a másiknak, akkor sem érnénk el egy kis hányadát sem annak a köteléknek, amely Atya és Fiú között volt. Ennek az elveszítését fel sem foghatjuk, pedig talán mi is engedtünk már el hozzánk közel állókat. Gergő átható őszinteséggel osztja meg, mennyire beleivódott zsigereibe a szülei felé érzett gyásza; valamint, hogy a még mellette lévőket is bármikor örökre elveszítheti.

(Azon kapom magam, hogy a lábamnál hever a jegyzetfüzet; a kamaszlányok elhallgattak; a járkálás abbamaradt; előttem egy lány elsírja magát, és a bátyja vállára borul; már-már feszült csendben hallgat a tömeg.)

Én Istenem, miért hagytál el engem?... Tudjuk a választ. Miattunk. A bűneink miatt. Gergő ezek közül eggyel szembesít ezen az estén, és talán ez az, ami hívőt és világi szemlélőt egyaránt szíven üt: az Úrtól valójában csak dolgokat akarunk, és nem magát Istent. Hiába énekeljük a dalainkban, hogy a jelenlétére vágyunk, az imáink tárgya sokszor (vagy talán kizárólag) a kéréseink, követeléseink. Ha ember lenne az Isten, egy idő után valószínűleg megelégelné, hogy kihasználjuk szeretetének a mélységét, azonban ő egy életen át türelmes velünk. Egyetlenegyszer mondta azt, eddig, és ne tovább: a keresztnél. Nem válaszolt Jézus kétségbeesett kiáltására. Krisztus azért vállalta ezt a világmindenség Urának csendjét, hogy ezt az egyedüllétet nekünk már ne kelljen megtapasztalnunk.

(Kamaszként, fiatal felnőttként hányszor érezzük magányosnak magunkat, akár még a családunkban, barátaink közt is, talán épp itt, a háromezer csillagpontos között is?... Tényleg van valaki, aki akkor is itt van velem, amikor egyedül érzem magam, teljes lényemben ismer, és még ennek ellenére is szeret?)

És ekkor Gergő megfogalmazza azt, amit egykor nekem is hallanom kellett: attól, hogy távol érezzük magunkat Istentől, ő változatlanul, rendíthetetlenül közel van hozzánk. Isten jelenlétének érzését nem mi gerjesztjük fel magunkban, hanem a Szentlélek adja meg számunkra. Az Úr társasága felbecsülhetetlenül drága ajándék, amelyet méltatlanul hagyunk porosodni. A lelkipásztor kemény szavakkal folytatja, de nem rejti véka alá az igazságot: a Csillagpont nem annak a reménységét kínálja, hogy keresztyénné válva minden gondunk varázsütésre megoldódik, hiszen az élet a bűneset óta nem ilyen. Imádkoznunk kell, de ne várjuk, hogy Isten úgy működjön, mint egy üdítőautomata: bedobom a pénzt, kidobja a kólát. Lesz olyan, amikor nem sikerülnek a terveink, el fogjuk veszíteni a szeretteinket; de van kibe kapaszkodnunk. És ezt a türelmes, kitartó isteni jelenlétet nekünk is közvetítenünk kell embertársaink számára.

Szinte kábultan, a hallottak, átéltek súlya alatt állunk fel a dicsőítéshez. A korábbiakhoz képest visszafogottabb hangerővel, kevesebb basszussal és dobbal készült a zenekar. Végre hallom magam körül az éneklést; így inkább érzem magam közösségben, mint tömegben. előttem álló, ismeretlen testvérpár magához hív, dicsőítsünk együtt. Háromezren mondjuk a szöveget: Itt a szívem, kemény föld, pusztaság lett, törd most föl…

Alig kapok észbe, máris vége az alkalomnak. Miközben felcihelődöm, a körülöttem lévők elkapott mondataiból tudom, nem csak engem érintett mélyen az igehirdetés. Egy tizenéves lány szinte meglepődve jegyzi meg: most nem telefonozott végig… Két barát közt a következő foszlányt hallom: – Ez nagyon jó volt… – Még nem is tudok beszélni róla.

Hát, így telik a Csillagpont.