Hogyan hathat ránk, ha egy külföldi egyházi vezető nem kész válaszokat, hanem új kérdéseket hoz – és ezek minket is továbbgondolásra késztetnek?

Ilyenkor elindul valami: párbeszéd, tapasztalatcsere, ami nálunk végül a londoni konferenciához vezetett. A kapcsolat egy tavalyi magyarországi látogatással kezdődött, akkor járt nálunk Ric Thorpe, az anglikán egyház egyik püspöke, akit Londonban kifejezetten arra neveztek ki, hogy új gyülekezetek indítását és a meglévők megújítását vezesse. A találkozón részt vett Hajdú Zoltán Levente, a Zsinat Missziói Osztályának igazgatója, valamint Lovas András lelkipásztor, a Dunamelléki Református Egyházkerület missziói referense is. Ric Thorpe előadásában arról beszélt, hogyan keresték és találták meg a válaszokat Angliában a hanyatló egyház problémájára. Az elhangzottak hatására bennünk is megfogalmazódott a kérdés: vajon mi mit tudnánk ebből tanulni, hogyan lehetne mindezt a saját egyházunk életében alkalmazni? A beszélgetésbe Kovács Gergely esperes is bekapcsolódott, Lovas Andrással együtt a tizenkét fős delegáció egyikeként utazott velünk a londoni konferenciára. Ez a rendezvény kifejezetten a nagyvárosi környezetre koncentrált: arra, ott hogyan lehet megújítani az egyház jelenlétét és működését. Ilyen előzmények után igyekeztünk tizenketten lelkészek testközelből megismerni az anglikán egyház megújulásának útjait Londonban.

Csakugyan nyújtott olyasmit ez a konferencia, amit egyetlen hazai megbeszélés sem tudott volna helyettesíteni?

Az anglikán egyház helyzetkezelése nem a semmiből alakult ki: már hetven éve folyamatosan csökken a taglétszámuk. Ezzel mi is tudunk azonosulni. Történelmi örökségükből adódóan szinte minden sarkon áll egy templom, de ezek fenntartása egyre megterhelőbb. Az egyház gazdálkodásának jelentős része ma már arra megy el, hogy menedzselje a bezárásra váró templomokat – dönteni kell arról, mennyit költsenek az épületre, esetleg már életveszélyes állapotban van, illetve eladják-e vagy sem. Egy ponton az anglikán egyház kimondta: nem arra akarja költeni a pénzét, hogy ily módon finanszírozza az egyház fokozatos eltűnését a társadalomból. Ehelyett valami másba kezdenek – meg akarnak szólítani három olyan generációt, amelyek már semmilyen módon nem kapcsolódnak a történelmi egyházhoz, és fogalmuk sincs arról, miért is lenne érdemes betérniük egy templomba. A konferencia segített végiggondolni, mit tehetnének itthoni gyülekezeteink a fogyás megállítása és azok megszólítása érdekében, akiknek ma még az eszükbe sem jut, hogy bármi közük lehetne az egyházhoz. Más szóval: mit tehetünk azért, hogy egyszer csak észrevegyék, jé, itt áll egy templom, és valójában rengeteg minden történik benne?