Sebzettségünkbe éli szeretetét
Nevezhetjük-e a transzgenerációs sebeket eredendő bűnnek, van-e kiút a rossz mintázatok követéséből, és mi is az az isteni genetika – ezekről is beszélgettünk Szabóné László Lilla teológiai tanárral, református lelkésszel, aki férjével együtt a Művészetek Völgye LéleKzet Református Udvarának gazdája. A beszélgetés apropója, hogy a fesztiválhelyszín idei témája: nemzedékről nemzedékre – az isteni genetika nyomában.
„Nemzedékről nemzedékre” – hogyan vált a bibliai idézet az udvar témájává, és hogyan közelítenek hozzá?
Az ifjúság szolgálatának éve inspirált bennünket. A református egyházban 2025-ben sok esemény és tartalom szól a fiatalokhoz, a közöttük végzett szolgálat és az ő saját szolgálatuk is a fókuszba került. A nemzedékről nemzedékre fordulat a Bibliában időről időre felbukkanó kép. Isten hűségét és állandóságát fejezi ki, azt, hogy örökké tart a szeretete, és nem vonja vissza akaratát, amellyel az embert megteremtette. Ezzel az akarattal keres bennünket újra és újra a mai napig. Igazságával, szeretetével, kegyelmével szeretne hozzánk kapcsolódni. Mi pedig Jézus Krisztusban, a Szentlélek segítségével kapcsolódhatunk őhozzá. Ugyanakkor nem csak Isten hűségére utal ez a kifejezés, az ember felelősségét is hangsúlyozza. Ha megértettük, hogy van Istenünk, aki keres minket, akihez tartozhatunk, aki megtart és megvált, képesek vagyunk-e ezt a valóságot lefordítani és továbbadni nemzedékről nemzedékre? Itt érkezünk el a fiatalok felé irányuló szolgálathoz, illetve a különböző generációk egymásnak nyújtott szolgálatához. Másképp fogalmazva az a kérdés, át tudjuk-e adni hitelesen istenkapcsolatunk tapasztalatát és az abból leszűrt bölcsességet, hitünk lényegét.
Ha jól értem, ez valamifajta szellemi örökség, amelyet vagy sikerül átadni, vagy nem. Mi a különbség az örökség és a hagyomány között, illetve hogyan lehet kívülről belépni egy-egy ilyen hagyományrendszerbe?
A hagyomány szót érdemes összekapcsolni a hagyaték szóval. Hagyomány az, amit egyik nemzedék a következőnek továbbad: vagyis ez a hagyatéka. Mindig nagy kérdés, hogy mire való az ilyen örökség. Óriási a felelősség az elöl járó generáción, amikor igyekszik a másikra hagyományozni az életútja tapasztalatát, egyfajta élettérképet. Egyházként pedig azt keressük, hogyan tudjuk lefordítani egy-egy betérő számára a saját hagyományunkat. Hagyatékot szeretnénk átadni a világnak, az ifjúságnak vagy azoknak, akik a saját családjukban vagy más közegükben nem kaptak ilyen ajándékot. A keresztyénség valójában mindig az élet útját keresi, ennek mélységét és magaslatát szeretné továbbhagyományozni. Az egész Szentírás, maga Jézus Krisztus személye ebben segít bennünket, és ebből fakad, hogy mindig meg kell vizsgálnunk, hagyományaink mennyire segítik a következő nemzedék boldogulásának módját, rátalálását Jézus útjára.
Így az is feladatunk, hogy átgondoljuk kapott örökségünket: öröklött családi mintáinkat, vallásunkat és azt is, a következő nemzedéknek ezekből mit adunk tovább. A hagyatékot meg lehet rostálni, és újat is létre lehet hozni: megmutatni azt a tapasztalatot, amellyel mi ismertük fel az élet útját, az Istennel járás módjai.

Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!