Cézárea Filippi. A Hermón-hegy lábánál, a Jordán forrásvidékén járunk, szurdokok és barlangok vidékén, források között. A hellén kultúra mindent átitató korában Pán isten kultusza virágzott itt, a sziklákba vájt padokon pedig körös-körül a nimfák tiszteletére elhelyezett fogadalmi tárgyak sorakoztak. A táj gyönyörű, Isten ujjával rajzolt vidék, amit az ember hozzátett, az a magára valamit is adó zsidó szemében kimondhatatlan borzalom. Nagy Heródes, aki Augustus császártól kapta ezt a területet, mégis büszkén építkezett itt.

Fia, Fülöp apjához hasonlóan szívesen dörgölőzött a kortárs római világ nagyságaihoz, rá jellemző módon adott új nevet a városnak, a császár és önmaga után keresztelte Cézárea Filippire. Jézus földi vándorútja során eddig ment el. Ez volt a határ. Földrajzilag is, kulturálisan is. Az „Izráel házának elveszett juhaihoz” (Mt 15,24) küldetett Jézusra a pogány istenség márványtól ragyogó kultuszhelyén valószínűleg senki sem volt kíváncsi. Ügyet sem vetettek rá, ő mégis itt tette fel a döntő kérdést: kinek mondanak engem az emberek, és kinek mondtok ti? A válasz ismert, a közvélemény szerint Jézus egy a próféták közül – Péter viszont kimondta, amit azóta sokan elsuttogtunk már: „Te vagy a Krisztus!” (Mk 8,29)

A hitvallás két részletére figyeljünk most! Az első: egyes számban hangzik el. Egyetlen megváltónk van, csak egy! A második: a Messiást a tanítvány ismerte fel. Önjelölt szabadítókkal, magukat üdvözítőnek kikiáltó szélhámosokkal tele vannak a történelemkönyveink. Ők versenyeztek a „bukottak”, valamint a „futottak még” kategóriában.

Csak az érdekesség kedvéért, rácsodálkozva szemléljük őket. Határon innen és túl, pogányok földjén és szenvedésre előretekintve, tanítványok gyűrűjében és vándorúton: a mi életünk Jézus Krisztussal fonódott össze. Másnak itt nincs helye.