Fél évszázados tudósi, tanári, közírói munka után jólesik számot vetni, visszatekinteni az út elejére.

Egész életemben történelemmel és irodalommal szerettem volna foglalkozni, és örülök, hogy ez megadatott. Tanulhattam, alkothattam, sőt, most már hosszú tanári pályám eredményét is láthatom a következő nemzedék életében, tudományos munkáiban. Ha a kezdeteket nézem, mindig hálával emlékezem meg az indulásom helyéről, a budai 11. kerületről és dunapataji nagymamámról, akinek a református örökségemet, hitemet és szellemiségemet köszönhetem, még bizonyos történelmi tudatot is.

Keveredett bennem az ősök dunapataji falusi világa a budai, alsó-középosztálybeli életérzéssel, mindez történelmi folytonosságot, a klasszikus magyar kultúra iránti elköteleződést jelentett. Édesanyám Jókai-regényeket olvasott fel nekünk, Petőfi Sándort mi, gyerekek mint valami távoli rokont tartottuk számon.

Hogyan alakult ki közép-európai elhivatottsága?

Életem sorsfordító találkozását 1964 lengyelországi autóstoppos nyara jelentette. Ezt a kalandozást nemzedéki szabadságélményként éltük meg, mint valamiféle modern bujdosást. Kitűnő kortársaim, művészek, tudósok, orvosprofesszorok, Sólyom László volt köztársasági elnök autósstoppal járt Lengyelországba. Fiatal diákok voltunk, a lengyelek pedig mintha hősként fogadtak volna bennünket, nem nekünk szólt persze, hanem a magyar forradalom emlékének. Ott és akkor a lengyel kultúra szerelmese lettem, elkezdtem lengyelül tanulni. Az én politikai szocializációm nem Magyarországon, hanem Lengyelországban történt meg.

A közép-európai érdeklődésem következő mérföldkövét Pozsony jelentette, és az 1968-as események. Magával ragadott a változás reménye, a rendszer megreformálásának lehetősége. Az álomból drámai módon ébredtem fel a katonai agresszió napján, a szívem azonban kinyílt a szomszéd közép-európai szláv világ előtt. A kandidátusi disszertációmat a két háború közötti magyar és lengyel családregények összehasonlításának témájából írtam. Megragadott az összehasonlító módszer, ezért később hallgatóim számára kidolgoztam a közép-európai nemzeti mítoszok összevetésének óraterveit, ami során az egész közép-európai kultúrát vizsgáltam. 1995 tavaszán lettem az ELTE oktatója.

Négy közép-európai egyetemen is taníthatott egymás után, négy kultúrában mélyült el az évek során.

Meggyőződésemmé vált, hogy a magyar irodalom igazi természetét a hasonló hátterű szomszédos irodalmakkal összevetve ismerhetjük meg. A lengyel és a szlovák világ után sorsom Horvátország felé fordított. 1994-ben Zágrábban újraalapították a magyar tanszéket, nem voltak helyi szakemberek, ezért kollégáim biztatására megpályáztam a vendégtanári állást, hiszen ezzel újabb betekintési lehetőséget kaptam egy addig számomra kevéssé ismert kultúrába. 1999 és 2004 között tanítottam a Zágrábi Egyetemen. Kitűnő magyart fordító nemzedék nőtt fel itt, többen közülük tanítványaim, van, aki már a tanszéken tanít. Horvátország mély, ámde méltatlanul elfelejtett történelmi kapcsolatot is jelentett, hiszen 1102-ben Tengerfehérváron, a középkori Horvát Királyság fővárosában horvát királlyá koronázták Könyves Kálmánt, és ezzel létrejött a több mint 800 évig fennálló államközösség. Európában ez példa nélküli. Érdekes, hogy ennek a tudata valahogy eltűnt a magyar és a horvát közösségi emlékezetből.

A katolikus egyház szervezete is összekapcsolódott: a zágrábi püspökség hosszú ideig a kalocsai érsekséghez tartozott. Közös pont továbbá a Zrínyi család. A Szigeti veszedelmet Zrínyi Miklós magyarul írta meg, és édestestvére készítette el a horvát változatot. Azt hiszem, a világirodalomban nincs több ilyen példa. A Festetics, a Grassalkovich család is horvát származásúak. A 19. században, a modern nemzetté válás után a két ország egymás ellen fordult, Jellasics horvát bán 1848. szeptember 11-én megtámadta Magyarországot. Amikor átkeltek a Dráván, a piros-fehér-kék zászlót lecseréltette fekete-sárgára, a Habsburg-ház színeire. Azt akarta hangsúlyozni, nem Horvátország képviseletében támadja meg Magyarországot. Hiába született meg azonban 1868- ban a magyar–horvát kiegyezés, amely mindkét ország számára óriási haszonnal járt, a horvát politikai elit mégis elégedetlen volt, és szembeszállt hazánkkal. Végül rá kellett döbbenniük, hogy Jugoszlávia keretében sokkal kevesebb önállósághoz jutottak, mint a horvát–magyar államközösségben. Ha Kossuth és Jellasics előrelátott volna a 20. századba, talán mindent megtettek volna a megegyezés érdekében. Mindezek csupán villanásnyi emlékek, de bizonyítják, hogy mélyen összekapcsolódott a két ország kultúrája, mégis, ezek a közös gyökerek elvesztették a jelentőségüket.

Tanári pályájának következő állomása Nyitra.

-2005 és 2007 között a Közép-európai Tanulmányok Karán dolgoztam. amely a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem legfiatalabb intézménye. Ezen a karon magyar nyelven folyik az oktatás. Tapasztaltam a kisebbségi kultúra kínjait, ugyanakkor rendkívül sok jó szándékot is. Nyitra környékén él egy kis magyar diaszpóra, a zoborvidéki magyarság. Magyar művelődéstörténetet tanítva naponta szembetalálkoztam a múltban gyökerező szlovák–magyar kapcsolatokkal és előítéletekkel, közös örökségünkkel, amelynek jelentős része nincs feldolgozva.

Nagyon hasonló a két nép mentalitása, ha csak a gasztronómiát vagy a folklórt nézzük is. Mindez nem véletlen, hiszen az elmúlt évezredben a két nép nagy területen élt együtt, jelentős volt az asszimiláció és a disszimiláció. A szlovák kultúrában ugyanúgy megtalálható a protestáns–katolikus kettősség, mint a magyarban. A 19. században a szlovák nemzeti mozgalom legfontosabb szereplői evangélikusok voltak, például Ján Kollár, akinél Petőfi Sándor – egyébként németül – konfirmált.

Az összehasonlító művelődéstörténet oktatását a Prágai Károly Egyetemen folytatta.

Szlovák nyelven tanítottam 2007 és 2010 között. Prága különös tükör a magyar és a cseh kultúra összehasonlítására. Más a két nemzet gondolkodása, a cseh inkább polgári, megegyezésre törekvő, a magyar hagyományban sokkal erősebb a rebellis magatartás. Mindenképpen említeni kell Svejket, a közép-európai túlélni tudás gondolkodásmódját: hogyan lehet parancsuralmi rendszereket kijátszani. Jaroslav Hašektől is meg lehet tanulni, mennyi humor és önirónia van bennünk, közép-európaiakban. Ottlik Géza írja az Iskola a határonban, hogy nekünk a vereség fontosabb tapasztalatunk, mint a győzelem. A közép-európai identitás fontos alkotórésze szerintem a reménytelenség mélyén fölcsillanó remény.

Gyakran eszembe jutott Németh László Az én cseh utam című esszéje, melyben bemutatja a cseh és a magyar irodalom, történelem lényeges kapcsolódási pontjait. A cseheknél a nagy tudósokból lettek a politikusok, nálunk pedig költőkből. Amikor Prágában tanítottam, ha ott ért a vasárnap, elmentem istentiszteletre a hozzánk közel álló csehtestvérek egyház egyik gyülekezetébe. Érdekes, hogy náluk a modern nemzeti identitás fontos előzménye és építőköve a protestantizmus. A csehek modern nemzeti identitása a huszitizmusban gyökerezik, jelen van egyfajta protestáns hagyomány, amelyet az ellenreformáció majdnem teljesen eltörölt. A cseh társadalom a 15–16. században vált protestáns lelkületűvé. Husz Jánosnak, az előreformátornak óriási érdeme volt a cseh nyelv egyházi és irodalmi használatának elterjedésében. A vallási és hatalmi ellentétekből kirobbant cseh rendi felkelést 1620-ban verték le, amely után elindult egy nagyon erős ellenreformáció, és nyomában számosan elhagyták hazájukat, papok, tanárok, hivatalnokok, orvosok, jogászok, a legnagyobb számban pedig kereskedők és iparosok. Sokan közülük Magyarországra menekültek.

Professzorként vándorolva Közép-Európában Varsó következett.

2011-ben hívtak meg a Varsói Egyetem Magyar Tanszékére. Ott igazán sokan érdeklődnek a hungarológia iránt, óriási a túljelentkezés. Ennek oka részint a lengyel–magyar barátság, részint pedig a térben közeli, ám egzotikus nyelv iránti érdeklődés. Büszkék a magyar szakosok, hogy ilyen nehéz nyelvet képesek elsajátítani. Megkockáztatom, egész Európában a nem magyar anyanyelvűek közötti hungarológiának itt van az egyik legerősebb bástyája. Hozzá kell tenni, hogy Lengyelországban ehhez hasonló képzés folyik még Poznanban és Krakkóban is. 2011 és 2018 között dolgoztam itt, értékes együttműködés alakult ki a hallgatókkal történelmi, irodalmi témákban, sok színvonalas szakdolgozat megszületésénél bábáskodhattam.

2020-ban Széchenyi-díjat kapott.

Úgy érzem, a díj minden eddigi munkám összegzése, és arra biztat, hogy dolgoznom kell tovább. Elsősorban a közvetítő szándékával próbáltam végezni a tudományos munkámat, megmutatni térségünk értékeit, nem utolsósorban azért, mert egymásra vagyunk utalva. Mindig arra kerestem a választ, vajon van-e, és milyen az európai kultúrának a közép-európai változata, mi segítheti elő térségünkben a kölcsönös megértést. Húsznál több önálló könyvem jelent meg, amelyek egy része tudományos munka, ezek közül a legfontosabb a közép-európai himnuszok összehasonlítása. 2011-ben jelent meg Hol vagy, hazám? címmel, most készült el az angol fordítása.

Hozzátartozik még a munkásságomhoz esszéim sorozata. Íróként valójában esszéistának tartom magam. Egyik legkedvesebb munkám a Lengyel napló, amelyet 1980-tól 1982-ig vezettem a Szolidaritás idején, s akkor csak reméltem, hogy egyszer könyv lesz belőle. Horvátul is megjelent a Budapest–Zágráb oda-vissza című kötetem, a horvát–magyar kapcsolatok és zágrábi emlékeim bemutatása esszé formában. Sokáig voltam az Írószövetség elnökségi tagja is. Jelenleg már nyugdíjasként tanítok az ELTE Bölcsészettudományi Karán, doktori szemináriumot vezetek.

Milyen hitbeli tanulságokat szerzett fél évszázados pályája során?

Sokáig számos magyar értelmiségihez hasonlóan „kulturális kálvinista” voltam. Eljött azonban az idő, amikor föl kellett tennem magamnak a kérdést, hogy hova is tartozom végtére; egyetem után döntöttem úgy, hogy konfirmálni fogok. Tudtam, szükség van olyan szilárd pontra, amelyhez képest értelmezni lehet a világot és a magam helyzetét benne. Ami akkor is reményt ad, ha kilátástalannak látja az ember a helyzetet, amikor ránehezednek a bűnei. A hit ez a szilárd pont. Minden év elején beírom a naptáram elejére: „Békében fekszem le, és el is alszom, mert csak te adod meg, Uram, hogy biztonságban élhessek!“ (Zsolt 4,9)

Nagyon fontosnak tartom a gyülekezeti életet, egyre inkább, a mai nehezen értelmezhető világ globális zűrzavarában. Néha persze kissé zárt szigetnek érzem közösségünket, kisebbségnek a szekularizálódott világban, de tudnunk kell, hogy van mit mondanunk a nagyobb közösségnek. Azon ugyan még sokat kell töprengeni, hogy miképpen tudunk fogható üzeneteket közvetíteni, mert ez a megmaradás és a jövő kulcskérdése.